A csókai Mraznica Tibor állatorvosi technikusként egy híján húsz évet ledolgozott a feketetói marhafarmon, de azután fordulat következett be életében:
– Munkavezető voltam Feketetón, amikor csődbe juttatták a tehénfarmot, elkótyavetyélték ezt a jól menő farmot is, mint a többit a csókai községben. Munka nélkül maradtam, de hivatalosan nem tartanak nyilván mint munkanélkülit, mivel 1997-ben gerincsérvről megoperáltak, és harmadfokú rokkanttá nyilvánítottak, abban az időben még volt ilyen fokozat is. Rokkantként tartanak nyilván, és nem kaphatok semmilyen munkát, de nyugdíjam sincs, ahhoz még nem vagyok elég öreg. Havonta egy fél rokkantnyugdíjat utalnak ki, ami mindössze tízezer dinár. Ennél valamivel többet majd csak akkor kaphatok, ha elérem a nyugdíjaskort.
Volt egy kellemetlen balesetem, a jobb kézfejem hiányzik, egy óvatlan pillanatban bedarálta a kombájn. A belgrádi orvosi komisszió azt írta, hogy részben hiányzik a jobb kezem feje. Egyetlen ujjam sem maradt a jobb kezemen. Mivel semmilyen munkára, munkahelyre nincs semmi kilátás, földművelésből próbálok megélni. Mintegy tíz hektár földem van, ezt rokkantan is művelgetem, traktort hajtok, mindent megcsinálok, megművelem a földeket. Nemrégiben kellett négy hold kukoricát újravetnem, mert a vaddisznók és a borzok végigmennek a sorokon, és kieszik a szemet.
Valamikor tíz hektár földből meg lehetett élni komótosan, nem nagy lábon, de egészen más volt a helyzet, mint napjainkban, amikor az újdonsült nagygazdák diktálják a feltételeket és a terményárakat. Nekünk, kisebbeknek nem hagynak mozgásteret, lefojtanak bennünket. Az Európai Unióban sem lesz jobb, ahol a kisbirtokoknak nincs jövőjük, bár azt hangoztatják, hogy a hagyományos termelést és a vidéki életforma megtartását támogatják.
A jelenlegi helyzetben igencsak kiszolgáltatottak vagyunk, a kistermelők nem tudnak rá befolyással lenni. De nincs mit búslakodni meg sopánkodni, az életkedvem nem veszítettem el. Amíg csak tudom és erőm lesz hozzá, művelem a földet, más lehetőségem nem maradt. A Rákóczi férfikórusban énekelek, hívnak bennünket, fesztiválokon lépünk fel, sokfelé jártunk már, és szép eredményeink vannak. Az éneklés mellett a másik nagy kedvencem a ló. Két lipicai fajkancám van, a Szellő és a Csillag, amelyeknek márciusban szinte egyszerre lett csikójuk, a Villám és a Vihar, mind a kettő csődör. Most még sötét színűek, majdnem feketék, de később kivilágosodik a szőrük, lipicai fajtára jellemző módon. A lovaknak is megtermelem a takarmányt, tartok néhány bikát eladásra, saját részre pedig disznót hizlalok.
Az állatok szeretete gyerekkoromba nyúlik vissza, amikor öregapámmal sokat jártam a határt. Lóval ekéztük a kukoricát meg a szőlőt is. Nem vezettem a lovat, ekézéskor felültem a ló hátára, és onnan irányítottam. Amikor végeztünk, megengedte, hogy lovagoljak. Örömmel emlékszem vissza ezekre az időkre. A háziállatok szeretete határozta meg a szakmaválasztásomat is.
Tizenöt évig nem volt lovam, akkor vettem két lipicait, és most már a csikókkal együtt négy van. Mind törzskönyves vérvonal, de nem váltottam ki a papírokat, sok utánjárásba és pénzbe kerül. Amikor időm engedi, főleg hétvégeken, befogom őket a fiákerbe, és kikocsizunk. Többet kellene őket járatni, szombat a lovak napja. A fiákert Magyarkanizsán szereztem be, az egyik ismerősöm szomszédságában az udvaron a gyerekek egy régi rossz fiákerrel játszottak, húzták-vonták. Megvettem a lepusztult járművet ötven euróért, tulajdonképpen már csak a fiáker váza volt meg. A fémrészek jók voltak. Zentán Szórád Béla kiválóan ért a fiákerekhez, elvittem a régi vázat, amire diófából úja fiákert épített. Lakodalmakon, fesztiválokon, például a kisbírófesztiválon szállítottam a részvevőket fiákeren, szívesen állok rendelkezésére minden érdeklődőnek, pénzt nem kérek érte, örülök, ha van alkalom befogni és kihajtani a lovakat – mondta Tibor.
