Sok érdekes témával foglalkozó előadást hallhattunk a múlt hétvégén Szabadkán megrendezett Településfejlesztés és örökségvédelem elnevezésű tanácskozáson. Mi a szecessziós épületek üzenete? Mi az a települési identitástudat? Milyen a korszerű várostervezés? Hogyan ütközik a tőke agresszivitása az örökség védelmével?
A Debreceni Egyetem Építészeti Kara képviseletében érkezett Gerle János építészmérnök előadásában több témát is érintett, a hallgatóságban több kérdés is megfogalmazódhatott, s néhányat fel is tettünk neki.
Az előadásában arról is beszélt, hogy a városképnek identitásformáló szerepe is van. Hogyan történik ez?
– Azt gondolom, hogy van egy hagyományos elképzelés, hogy az ember kötődik is ahhoz a helyhez, ahol lakik. Ám az emberek sokat vándorolnak, és ez eleve kérdésessé teszi mindezt. Bár az is igaz, hogy a lakhelyváltoztatásoktól függetlenül is jelenthet számunkra valamit mondjuk az a hely, ahol a gyerekkorunkat töltöttük. Abban, hogy miként tekintünk a világra, nagyon fontos szerepe van a környezetnek is. Annak, hogy valaki milyen iskolába járt, van egy olyan oldala, hogy kik voltak az osztálytársai, a tanárai, de egy olyan is, hogy milyen volt maga az épület. A környezet az ugyanúgy belénk ivódhat, mint azok a dalok, amelyeket gyerekkorunkban énekelt nekünk az édesanyánk. Ismereteim szerint a szabadkaiak számára a Városháza igen sajátos szerepet tölt be. Kevés példa van a világon arra, hogy egy épület ennyire része a mindennapoknak. Kérdezze csak meg a szabadkaiakat, mit éreznének, ha egyszer csak arra ébrednének, hogy eltűnt a Városháza a központból!
A szemináriumon az előadók többször is hangoztatták, hogy fontos a civil szféra véleménye is. Mennyire van meg, mennyire lehet meg valóban az együttműködés a szakemberek és a civilek között?
– Ha a civil és a szakmai szféra nem tud megegyezni, akkor az tragédia. Ha az emberek úgy érzik, hogy valami olyasmi történik, amit ők nagyon nem akarnak – persze általában véve, hiszen nem mindenki lehet ugyanazon az állásponton –, az biztosan rossz. Azt is figyelembe kell venni, hogy mindez mást jelent a város a polgárai, a turisták és a befektetők számára. Ez a kérdés éppen ezért nagyon nehezen kezelhető. Mindenképpen létre kéne jönnie a szakma és a civilek között olyan konszenzusnak, amely bizonyos minimumokban meg tud egyezni. Az a fontos, hogy az értékek és színvonal tekintetében elfogadjanak bizonyos normákat. Ki kell mondani, hogy egy városnak melyek az értékei, és azokkal csak egy meghatározott színvonalon lenne szabad foglalkozni. Így az értékeknek meglenne az a biztosítéka, hogy a velük való törődés megfelelő színvonalon történik, és az emberek érzékelnék, hogy az az érték valóban fontos. Nem is arról van igazán szó, hogy lebontjuk, vagy nem bontjuk le az épületeket… De hogy szociális szempontból, építészeti értékesség és tartósság szempontjából sokkal rosszabb kerül egy épület helyére, az baj. A civilek persze nem szakemberek. A civileknek a beleszólása akkor válik reálissá, ha tudják, melyek az értékeik.
Az előadását hallgatva egy mondata különösen megütötte a fülemet. Azt mondta, azon az úton kellene elindulnunk, hogy a nemzeti örökség helyett európai örökségről beszéljünk.
– Jó lenne, hogy ha képesek lennénk nemcsak szabadkainak, nemcsak budapestinek, nemcsak magyarnak, nemcsak szerbnek tekinteni magunkat, hanem európainak is. Nem vagy-vagy, hanem is-is! Ugyanígy van az épületeinkkel is. Az lenne a jó, ha amellett, hogy tudjuk, mit jelent a város számára, azt is láthatnánk a szabadkai Városházában, hogy mit jelent a századfordulós magyar építészeti kultúra és Európa számára. Az lenne a jó, ha észrevennénk: értékeink európai értékek is, és a döntést, hogy mi legyen velük, európai szinten kellene tudni meghozni. Így gondolkodni nem könnyű, de korántsem lehetetlen.
