Magyarként Szerbiában többször sikerült már leégnem a nyelvi magabiztosságom miatt, mint ahányszor azt bevallanám. Mindenki számára ismerős a történet: hangosan, sokszor neveletlenül és lekezelően beszélni nyilvános helyen, abban a tudatban, hogy úgysem érti meg senki, és később, szégyenkezve észrevenni, hogy azért mások is értik a keresetlen mondókám.
Mondom, magyarul erre már többször volt alkalmam, viszont szerbül, először történt meg!
Az orosz „testvérek” tömeges bevándorlása óta azt vettem észre, hogy a szerb ismerőseim is gyakran „elengedik” így magukat, még akkor is, ha az oroszok előbb értik meg a szerbet, mind, mondjuk, bárki más a magyart.
Történt ugyanis, hogy az edzőterembe majdnem szó szerint beesett egy napon egy vézna de köpcös, félig kopaszodó, szemüveges alak, üres tekintettel és eléggé rendezetlen frizurával (mert azért ott, ahol van haja, ott bizony, van elég), egy pár bőrcipőben, ami talán nála is öregebb volt legalább húsz évvel.
Kondizni szeretett volna, angolul beszélt a tulajjal. Első ránézésre is látszott, hogy a „konditermi patkányok,” vagyis a rezidens, sztereotipikus hobbi gyúrósok húsz perc alatt elégették volna a lelkét, viszont nem igazán tették, mert ugye, nem értettek szót vele.
Először mindenki ráhagyta, hogy esetlenkedjen a teremben a súlyok között, gyakran a saját és mindenki más életét is potenciális veszélybe sodorva.
Aztán lassan csak mindenkinek megeredt a nyelve, persze, az orosz fickó számlájára. Csakugyan, a külcsín és a belbecs sohasem egyenlő, viszont az ipse úgy fest az esetek kilencven százalékában, mint egy sorozatgyilkos, aki végre arra vár, hogy a zsaruk berúgják a lakása ajtaját, fekete zacskók után kutatva.
Odáig jutottunk, hogy elkezdtük Jeffrez Dahmernak hívni, a nagy cikkerek és az üveges tekintete miatt. Hetekig humorizáltunk a számlájára, viszont azt elfelejtettük, hogy most már rengeteg nyelvi kurzust kínálnak az oroszoknak.
Egészen annyira elfelejtettük, hogy jó másfél hónap után megjelent a termemben, mi kommentározni kezdtük, majd jó huszonöt perc múlva, eléggé jó szerbséggel, megkérdezte a tulajt, hogy milyen szénhidrátot kellene fogyasztania edzés után, ha izmot akar építeni, meg zsírt égetni.
Síri csend lett, mindenki szégyenkezve bukott bele a súlyokba.
Mégis, pár perc után odafordul hozzám az egyik haver:
– Hallod, ha kés van nála és eldurrant az agya, te tereld el a figyelmét, én meg orrba vágom ezzel a tízkilóssal, jó?
