– Pár horvátországi cégben már bevezették a négynapos munkahetet. Nálunk a cégben is volt róla szó, a múltkor, amikor az átfogó személyiségtesztek eredményeit ismertették velünk a szakik – magyarázta az egyik volt kollégám, akivel az egyik ebédszünetben kávézni mentünk, ötödmagunkkal.
– Személyiségteszt?! – kérdezte csodálkozva a főnöknőm.
– Igen. Három hatalmas kérdőívet kellett kitöltenünk, és még kettőt, ahol egy-egy kollégádat kellett elemezned.
– És, milyen eredményt kaptál?
– Azt, amire számítottam. Kicsit félve jött oda a cég humán erőforrás menedzsere, amikor azzal indított, hogy az eredmények alapján, bennem semmi empátia sincs. Mondtam, hogy talált. Azt is mondta, hogy nem igazán félek. Mondtam, hogy szerintem nincs mitől. Azt is mondta, hogy nem viselem igazán jól, ha parancsolgatnak. Erre őszintén válaszoltam: a menedzserem fiatalabb, meg nő. Nincs azzal semmi bajom, de megjegyeztem neki, hogy az erős, patriarchális nevelésemről nem tudok teljesen megfeledkezni, amikor belépek a cég ajtaján. Így megengedték, hogy akkor jöjjek-menjek a cégben, amikor csak akarok. Sőt, otthonról is dolgozhatok.
– Blöfföltél, mi?
– Naná! Nem érdekel engem, hogy hány éves a főnököm, meg az sem hogy állva vagy ülve pisil. Csak hagyjanak békén, ameddig jól csinálom a munkám – bökte ki végül a taktikáját és a célját a volt kolléga.
– De bezzeg, ha nálunk lenne ilyen tesztelés – mélázott a kolléganőm – akkor sokan vagy nem jönnének be többet dolgozni, vagy egyből mennének a vigyorgóba.
– Mondjon ki mit akar, van a nyugati munkamodellnek pár előnye, de erre a balkáni pőre világra sohasem lehet ráhúzni teljesen. Nekünk mindig okosabbnak kell lennünk a rendszernél. Cirkusz – fejezte be a főnöknőm, majd hozzátette:
– Emberek, a félórás szünetünknek, 45 perce vége. Itt az ideje, hogy lassan visszamenjünk a cégbe, ebédelni.
Hiába nyugati a modell, ha a szellem balkáni.
