Nyár eleje volt, vagy tavasz vége, nem is emlékszem már, na de nem is lényeges. Szóval még a tanév vége előtt történt, hogy éppen esett egy kis eső, és beázott a fürdőszobánk mennyezete. Felelősségteljes albérlőként rögtön közöltem is a tulajdonossal, hogy jó lenne „ránézni” a tetőre, és elejét venni a problémának. Üzenetben értekeztünk így vissza tudtam olvasni azt, amit írt, mivel első olvasáskor azt hittem, hogy a szerb tudásom gátol mondanivalójának megértésében.
Azt a választ küldte, hogy azért ázott be a fürdőszoba, mert esett az eső…
Nem tudtam eldönteni, hogy engem akar hülyének nézni, vagy ennyire nem érdekli a dolog, de ennyiben is maradt a történet.
Elmúlt csaknem negyedév, közben én is, meg szinte biztos, hogy ő is megfeledkeztünk a beázásról. Olyan száraz volt a nyarunk, mint a „menzás” kenyér. Ahogy megjött a szeptember és vele az első eső, hazaérve a munkáról a leszakadt plafon darabjai fogadtak szétszóródva a fürdőszoba minden egyes részén. Mestert akartam hívni, de a főbérlő erősködött, hogy majd a fiai eljönnek és elhárítják a problémát.
A két fiú inkompetenciája akkora volt, hogy kezdetben azt állították: Nem is beázás a gond, hanem csőtörés van. Három órán keresztül keresték a padláson, hogy a vízvezeték hol ereszthet. Egy kertes ház mennyezetében… Végül egy teknőt raktunk a tető azon részéhez, ahol befolyik az eső. Várjuk, várjuk és várjuk a tető ácsot, rendszeresen ürítjük a teknőt...
