Van úgy, hogy az emberek újrakezdik egymással, valamilyen oknál fogva. Régi ismerősök, akik egy adott pillanatban valamiért összevesztek, újra elkezdenek beszélgetni egymással. Egykori házastársak kibékülnek, haragban élő testvérek újra kommunikálnak...
Hasonló a helyzet a szomszéd bácsival is, meg velem is. No, nem vesztünk össze semmin, annak ellenére, hogy adunk rá egymásnak elég okot minden második napon.
A helyzet történetesen az, hogy a szomszéd bácsi ugyanis szeret a pohár fenekére nézni, ami oda vezetett, hogy jobbára csak akkor ismer fel, amikor éppen „lövés alatt" van és ha a lépcsőházban találkozunk, a bejárati ajtóban, vagy pedig a lakóház pici udvarában.
Megpróbálkoztam én ugyanolyan intenzitással és átéléssel köszönni neki az utcán is, nem több mint ötven méterre az épülettől, viszont akkor színjózan volt (ami azt jelentette, hogy nem kellett az égvilágon mindenre támaszkodnia ahhoz, hogy haladjon az utcán) és értetlen szemekkel nézett rám, nem igazán értve, hogy én mit akarok, és hogy ki a fene vagyok.
Ahogy múlik az idő, egyre jobban megértem, hogyan ketyeg az öreg agya, mindkét állapotában.
Végül is, illuminált állapotában sem mindig tud beazonosítani. Vagyis, van egy olyan bizonyos pont, amikor a részegségének arra a szakaszára ér, ahol valahol beugrik az én arcom is, meg az a pár mondat amit általában váltunk egymással.
Na de nem szép más káros szenvedélyeiről így beszélni. Csupán érdekes volt számomra, hogy ilyesmi létezik. Azt már megszoktam, hogy a szomszédok nem köszönnek a lépcsőházban, azért mert nem vagyok nekik szimpatikus, vagy a hangos zenélés miatt. Ilyen állapotba azonban először kerültem.
Vagyis, egyszer láttam csak ilyet még tinédzserként. Akkor az egyik kölyökkori cimborámat nem ismerte fel a saját nagybátyja, míg engem igen.
Jó kövér gyerek voltam, a falu pedig már akkor is nagyon kicsi, engem nehéz volt eltéveszteni.
