A liberális gondolkodású szociológusok nem nagyon szeretik, ha az asszimilációt negatív folyamatként tüntetjük föl, mert az lehet önkéntes és természetes is, de bácskai paraszti ésszel azt kell mondanom, hogyha egy közösség az életem folyamán megfeleződik, akkor azt nem lehet pozitívumként értékelni – mondta Apró István médiatudományi munkatárs kedden este Zentán, amikor két, a külhoni magyar médiumokról szóló kiadványt mutatott be.
Apró István (Fodor István felvétele)
A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szervezésében tartott találkozón Apró István a szerkesztésében megjelent és a Médiatanács Médiatudományi Intézete által kiadott könyveket – Határon túli magyar nyelvű médiumok 2010/2011 és Nemzeti identitás, asszimiláció és médiahasználat a határon túli magyarság körében 1999–2011 – kötetekről beszélt. Az előbbi egyfajta regiszter, amely a címében szereplő terület által felölelt médiumokat öleli föl. A másik, a Dobos Ferenc által írt könyv összehasonlítást végez a külhoni magyarság korábbi és újabb médiafogyasztási szokásairól, figyelemmel kíséri az egy évtized alatt bekövetkezett változásokat, a figyelem központjába helyezve a médiafogyasztás és az asszimiláció (esetleges) összefüggéseit. Természetesen felmérések alapján készültek a kimutatások (a Vajdaságban például 550 személyt kérdeztek meg).
Apró István egyebek között elmondta, hogy a határon kívüli magyar médiumok javarészt hasonló gondokkal küszködnek, s első helyen az anyagiak hiánya áll, gyakran a megmaradásért, a létért küzdenek, de általános gondot jelent a szakemberképzés is. Ugyanakkor specifikus problémák is fönnállnak, ilyen például a szlovák nyelvtörvény, amely szinkronfordításra kötelez, s emiatt bizonyos műsortípusokat lehetetlen készíteni a tévében és a rádióban, amellett, hogy a pluszköltséget nehezen tudják fedezni.
A kiadványok szerkesztője nem mondott túl sok jót a médiafogyasztási szokások változásáról. Az talán még nem is volna baj (legföljebb számunkra, a nyomtatott sajtó készítői számára), hogy messzemenően vezető szerep jut a televíziónak, elgondolkodtató viszont, hogy az értékőrző és politikai/közéleti műsorokkal szemben a tömegkultúra, a szórakoztató műsorok kerültek vezető helyre, ami természetszerűen a kereskedelmi televíziók felfutását is jelenti. S amikor arról esik szó, hogy a magyarság milyen mértékben fordul a többségi nyelven (szerb, román, szlovák, ukrán) tájékoztató médiumok felé, akkor is az derül ki: a többség nyelven is a tömegkultúra váltja ki elsősorban a nézők/hallgatók érdeklődését. A gyakran silány tömegkultúra útján lépkedünk a beolvadás felé – tehetnénk hozzá, de Apró István nem vont le egyértelmű következtetéseket a többségi nyelven történő médiahasználat és a beolvadás folyamata között. Bizonyos jelekből azonban jó eséllyel lehet következtetni erre a folyamatra, például a vegyes családokban kialakult szokásokból vagy éppen abból, hogy homogén családban követnek olyan műsorokat a többség nyelvén, amelyeket anyanyelvükön szintén megtehetnék. Persze az asszimilációs folyamat ennél sokkal bonyolultabb, de az említett könyv adataiból is levonhatók következtetések.
A legnagyobb változás a határon kívüli magyarság médiafogyasztásában (is) az internet használatának a terén következett be, van olyan terület, ahol ebben az időszakban hetvenszeresére növekedett – nyilván a technikai lehetőségeknek köszönhetően – az internethasználat. Ez a médium egyébként – Apró István szavai szerint – igen sokat tehet a beolvadás ellen is, hiszen segítségével olyan csoportok jöhetnek létre, és tagjai kommunikálhatnak egymással, amire például a szétszórtan élő magyar közösség soraiban más módon alig volna lehetőség.
