Néhány nappal ezelőtt a kolléganőm megkérdezte tőlem: ugye, te macskabolond vagy? Annak ellenére, hogy ez így még nem fogalmazódott meg bennem, elmosolyodtam, és bátortalanul rábólintottam. A közösségi oldalon tele van a falam macskás képekkel – igaz, itt-ott néhány kutyás-madaras és egyéb állatos kép is közéjük vegyül, de elenyésző a cicás képekhez viszonyítva –, a lakás minden helyiségében van valami macskás dísz és tárgy – lábtörlő, szekrényfogantyú, táska, pénztárca, póló, ágyhuzat, pizsama, termosz, csésze (több is), zokni (rengeteg)... Szóval igen, most így hivatalosan kijelenthetem: valóban macskabolond vagyok.
Mivel a felsorolásból kimaradt a házikedvenc, jogosan merül fel az olvasóban a kérdés: miért nincs valódi bársonytalpúd, ha ennyire oda vagy értük? Pont ezért. Mert túlságosan fájdalmas az elvesztésük. Volt benne részem, sajnos többször is, hiszen a nagyszüleimnél rengeteg háziállat lakott, és köztük a cicák vitték a prímet. Előfordult, hogy 13 cirmos és 2-3 kutya birtokolta a hatalmas udvart és kertet egyszerre, így a veszteséget lehetetlen volt elkerülni. A mai napig elszomorodok, amikor eszembe jut Riki, a 36 évet élt nimfa madarunk, „akitől” négy évvel ezelőtt kellett fájdalmas búcsút vennünk, valamint a Zsuzsi cicám, „akinek” élettelen testét pont én találtam meg a kertben, a virágok között, és nagyon nehezen tudtam ezt kiheverni, hiszen nem csak a nevünk kötött össze bennünket, hanem a pityergés is, amely révén megtaláltuk őt pici korában. (Történt ugyanis, hogy egy délután keserves, szűnni nem akaró nyávogásra lettünk figyelmesek, amely a padlás irányából jött. A nagybátyám felment, majd nemsokára egy riadt kis szőrmókkal tért vissza. Pókhálós volt a háromszínű bundája, és szívbemarkolóan sírt az őt elhagyó mamája után. Így kapta a Zsuzsi nevet, mivel én is gyakran itattam az egereket, amikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt szerettem volna.)
Mindenki másként éli meg kedvence elvesztését. Van, aki nehezebben, más könnyebben dolgozza fel a hiányát, és míg egyesek bizonyos idő elteltével új kisállatot vásárolnak, mások képtelenek újabb háziállatot magukhoz venni. Szerencsére a rossz emlékek idővel megfakulnak, és inkább a szép és kellemes dolgok jutnak eszünkbe, ha kiskedvencünkre gondolunk. Az első találkozás, a csibészségek, a játszások, az összebújások, mindezen felejthetetlen pillanatok miatt érdemes cicát, kutyust, madarat, díszhalat, teknőst és egyéb állatot örökbe fogadni.
Az állattartás egyik legfontosabb motivációja, hogy társat látunk bennük, akiről gondoskodhatunk, akihez beszélhetünk, akinek a puszta jelenléte megnyugtat bennünket, és sok esetben új célt és értelmet tud adni az életünknek. Rendkívül szoros kapcsolat alakulhat ki a gazdi és kedvence között. Akinek volt benne része, megtapasztalhatta, szavak nélkül is megértik a problémánkat, megérzik, ha baj van, reagálnak a bennünk zajló változásokra. Pillanatok alatt ott teremnek mellettünk, hozzánk bújnak, vagy elterelés gyanánt magukra vonják a figyelmünket.
És hogy milyen kedvencekkel osztjuk meg legszívesebben a mindennapjainkat? Statisztikai adatok szerint Európa-szerte több mint 100 millió macskát tartanak számon a nem egészen 87 millió kutyával szemben. A létszám szerinti rangsorban a harmadik helyen a díszmadarak vannak, őket a kisemlősök (nyulak, tengerimalacok, hörcsögök, egerek, csincsillák, görények) követik, a sort a díszhalak és a hüllők zárják.
Számos kutatás bebizonyította, hogy az állatokkal töltött idő segíthet a különböző fizikai fájdalmak csillapításában, a velük való játék, vagy már csak a megfigyelésük is képes csökkenteni a vérnyomást és a szorongást, lassítani a pulzust, javítani a kedélyünket.
Mindezekből csakis azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a jó egészségünk és a stresszmentes életünk megőrzése céljából a cicákat és a kutyusokat receptre kellene felírni.
Ön milyen házi kedvenceket tart?
Kutyát – 46%
Macskát – 16%
Madarakat – 2%
Díszhalakat – 1%
Rágcsálókat – 8%
Egzotikus állatokat – 2%
Nincsenek házi kedvenceim – 25%
