Mamám a Kossuth Rádió nótaműsorát hallgatja, nyikorog a hegedű, duruzsol az öblös énekhang miközben készül az ebéd a konyhában. Az illat bejárja a vastag falakat, az udvarba is kiterjed.
Gyöngyözik a húsleves az isteni grízgaluskával, serceg a rántott csillagtök, az utánozhatatlan répafőzelék sárgállik az edényben. Kislány fantáziámmal kalandozok valahol az udvarban. A mesebeli górét, a magtárat járom be képzeletben, harcos hercegnőként. Vagy a nappaliszekrény családi emlékekkel megpakolt, vasalt ágynemű illatát árasztó rejtélyét tárom fel ismételten, menyasszonyi ruhához alkalmas csipkés szélű kombiné után kutatva. Papám a méhecske-kaptárak felől viaszos-füstös illatú kék munkásnadrágjában közelít a már megszokottan félrecsúszott barna bársony micijében.
Megsimogatja a buksimat, rám mosolyog szeretettel, hatalmas markába fogja a kis kezem és megszorítja, miközben meleg hangon kisunokájának szólít. Leül a konyhaasztal melletti székre, és rákönyököl a combjára. Kisfiús kíváncsisággal lesi mamámat, aki felteszi az evőeszközöket a viaszos terítőre. A szüleim a 90-es évek fegyverropogásával párhuzamosan háborúznak egymással, de én mégis biztonságban vagyok. Vigyáznak rám, körbe vesznek éltető figyelemmel. Elfogadnak, lágy hangon tanítanak, aggódva irányítanak ha kell. Nem akadékoskodnak, nem bántanak, csillogó szemmel néznek rám, hogy milyen nagyot nőttem tegnap óta. Szeretve vagyok.
Ma is, amikor a családra gondolok, ez a kép lebeg előttem. Hangok, illatok, érzések, hagyományos értékrend. A biztonságot jelentő érzelmi háló, ami velem van, példát és egyben utat is mutat. Azaz, hogy mutatott már akkor, amikor kamaszként a jövőmet tervezgettem. A nagyvilág valamelyik fényesebben csillogó, méltóbb megélhetéssel kecsegető szeglete lehet, hogy könnyebb hétköznapokkal járt volna, de már kislányként sejtettem, hogy a nagyszüleim példája mentén az én utam egy egyszerű, életszagú, ám lelkületében tiszta falusi portára vezet majd a leendő gyermekeimmel. Aminek az arculatát az elődeim is alakították. Ahol az utcák betonkockáin még ma is kocognak a lovak patkói, ahogy húzzák a kocsik. Ahol baromfik kapirgálják ki a hátsó udvar bogarait, méhek zümmögtetik a gyümölcsöst, kismalacok röfögik szét az ólat.
Már felnőttként tudatosult bennem, hogy nagyszüleim között is volt „tányércsörgés”, és a napsugaras eget olykor borították be sötét árnyak. Mégis ebből gyermekként szinte semmit sem érzékeltem. Papám és mamám ifjúságát már eleve tönkretette a második világháború, kész csoda, hogy nagyapám ép bőrrel élte túl a Petőfi-brigád borzalmait. És aztán is érték őket nagy megpróbáltatások és családi tragédiák, az ördög számtalanszor belevihogott az arcukba, a legtöbb ifjúkori tervüket, reményüket szerteszét csapta a kegyetlen sors. Mégis több, mint fél évszázadig fogták egymás kezét, és az utolsó együtt töltött évek alatt is huncut mosollyal a szemükben tudtak egymásra nézni.
Szinte már közhelynek számít, hogy társadalmunk olyan szintű változáson megy át, ami alapjaiban rengeti meg a hagyományosnak hitt értékrendünket. Az utóbbi években több lágy, biztonságot és színes élményt jelentő szavunk tartalma kopott meg, vagy kapott más jelentést. A család szó lényegét értjük, de a néhány évtizeddel ezelőtti értelme mára mást takar. Habár hatalmas érzelmi szükségletünk, hogy valamilyen kötelékhez tartozzunk, mi magunk lazítottuk meg a láncokat. Ki tudja, hogy ez jó-e vagy rossz? Mert hogy a „mérgező”, korlátozó, negatív családi légkör senkinek sem hiányzik, és vannak, akik a saját lezúzó, vér szerinti rokonaik helyett idegen, ám kedves emberek mellett lelnek rá az összetartozás érzésére, és inkább a pozitív energiát nyújtó, fogadott családtagokkal veszik körbe magukat.
Reneszánszukat élik a kaláka mozgalmak, de vadidegen emberek jönnek össze feledésbe merült, hagyományos alapanyagból házat építeni, tatarozni. Egyre kevesebb helyen divat a névnapi köszöntő, a rogyásig megterített, hatalmas asztal melletti vendégözön. A gazdasági udvarból táplálkozó több napos lakodalmak sincsenek már, ahova a másod-harmad-negyed unokatestvéreket várják vendégségbe, és segíteni a szervezésben. A legtöbb családot az utóbbi időben már csak egy-egy temetés hozza össze.
Ha tetszik az nekünk, ha nem, a „vonat nem vár”, azaz minden változik, átalakul körülöttünk. Bármennyire is tartunk tőle, a történelem azt mutatja, hogy ha évek, évtizedek múltán is, de előbb-utóbb itt is lengedeznek a „nyugati szelek”, és formálnak bennünket is a maguk arcára. Például manapság már meg sem rázkódunk, ha egy-egy korábban szilárdnak hitt házasság, vagy párkapcsolat felbomlik. Inkább az a fura, ha több éve, évtizede együtt vannak a társak. Vannak persze nyomós, akár súlyos érvek miatt felbomló szövetségek, de sokan különösebb ok nélkül is összetörik a rossznak érzett, vagy unalmas kapcsolatukat. Még ha kisgyermekek is mennek bele tönkre.
Természetesen nem szolgálhatnak jó például azok a múlt századi sanyarú házasságok, amikor foggal-körömmel ragaszkodtak az iszákos, bántalmazó házastárshoz a felek, mert ez volt a társadalmi elvárás. És itt ismét érvényét veszti a „de bezzeg régen minden jobb volt” téveszme. Meg igazából semmi új nincs a nap alatt, hiszen a valaha élt egyszerű embernek is igen aktív és változatos volt a szerelmi élete. Erről pedig a magyar népdalok tudósítják a leghitelesebben az utókort. A sáros udvarú csalfa szeretők, meg a piros pünkösd napján szőkétől, majd a halál óráján barnától búcsúzó dallamok, és hogy a csalfa szemeinket rá sem merjük vetni a sarkon lakó barna kislányra, mert hogy még a fiatal édesanyját is kell szeretni.
A család alapját egykor a házasság jelentette, még ha az elrendezett is volt a „suba subával, guba gubával” elv alapján. Manapság azt hinnénk, hogy sokkal könnyebb dolga van az utókornak, az átlag azzal köti magát össze, akivel akarja. Mégis, a rekordméreteket öltött válások száma arra utalhat, hogy igazából nem is tudunk párt választani. És nem tudunk házasodni sem, az idők sodrását kiálló családot alapítani? Vagy nem is akarjuk egy életre lekötni magunkat?
Akárhogy is van, egy biztos, a család ereje semmivel sem pótolható, ha kettő, ha huszonkettő személyt is számlál az a kis közösség. Ha vérségi kapcsolat, ha nem. A család biztonságot adó melegsége, a mindenkinek tartást és támogatást nyújtó alappillére nélkülünk szertefoszlik. De ehhez előbb tudatosítani kell azt, hogy ha mi nem leszünk a családunk, a szűkebb vagy tágabb közösségünk szilárd támasza, akkor egyszerűen hagyjuk széthullani azt, ami magunknak is a szilárd kapaszkodót nyújtja ebben a rogyadozó világban.
Nyitókép: Pixabay
