Hamarosan mindazok, akik kórházi ellátásban részesülnek, az elbocsájtó levél mellé megkapják az ellátásukról szóló számlát is, ezt Zlatibor Lončar egészségügyi miniszter jelentette be nem sokkal azután, hogy Danica Grujičić után újra átvette a tárca vezetését. A miniszter szerint erre azért van szükség, hogy a polgárok lássák, milyen sokba kerül a kórházi ellátás és a gyógykezelés, a feltüntetett árat ugyanakkor nem kell a pácienseknek kifizetniük.
Nyilatkozata nagy felháborodást keltett a közvéleményben, hiszen a miniszter ezzel számos kérdést felvetett. Egyrészt, minek a kórházi ellátás végén számlát kiadni, ha azt nem kell kifizetni? Minek a számla, ha a pácienseket sem az árakba, sem az alkalmazott gyógykezelés megválasztásába nem avatták be (nyilván jogosan)? A boltba is először a termékek árát vizsgáljuk meg, utána választunk ízlés, minőségi vagy anyagi lehetőség szerint, és csak utána vásárolunk. Nem utolsósorban, mi értelme a számlának azon a területen, ahová a polgárok egész életükben beruháznak? Havi jövedelmünk jelentős részét, a bruttó havi járandóság 10,3 százalékát ugyanis az egészségügyi biztosításra vonják le. Minden hónapban. Automatikusan.
A Doktorok a korrupció ellen (Doktori protiv korupcije) civil szervezet kiszámolta, évi szinte Szerbia minden polgára átlagosan 1000 eurót különít el betegbiztosításra: mégpedig azzal, hogy a foglalkoztatottak havi bruttó béréből levonják az egészségügyi biztosítást, évi szinten 4,6 milliárd euró kerül az egészségügyi biztosító számlájára, ehhez ők még hozzáteszik azt az 1,9 milliárd eurót, amennyit becslésük szerint a polgárok elkülönítenek a magánklinikákon és a laboratóriumokban, vagyis évente 6,5-7 milliárd eurót fordítanak a polgárok az egészségügyre, ha betegek, ha nem.
Ugyanez a civil szervezet mutatott rá arra is, hogy a 6,7 millió fős Szerbia 34 ezer orvossal és 9 ezer fogorvossal, illetve sokkal több kórházi ággyal rendelkezik arányosan, mint Magyarország, Románia, Görögország vagy Bulgária, ahol az Egészségügyi Világszervezet adatai alapján az adott ország GDP-jének jelentősen nagyobb arányát fordítják az egészségügyre, mint Szerbiában. Ennek ellenére országunk a rákos, illetve a szív- és érrendszeri betegségekben elhunytak számának tekintetében Európában az élvonalban van. Ezt még tetőzi, hogy a lakosság 12 százalékának nincs egyetlen foga sem!
Az infrastruktúra, káderbeli és felszereltség terén jól áll Szerbia, állítja a civil szervezet, ám mint hangsúlyozták, rendszerbeli módosításokra van szükség az egészségügyön belül.
A miniszter által bejelentett kiszámlázásra reagálva más szakemberek kiemelték: az egészségügyi ellátás költségeit nem a minőségi ellátás és az ellátás mennyisége határozza meg. A kórházak bevétele, illetve annak felszereltsége nagyon sok mindentől függ, mindenekelőtt az befolyásolja, hány kórházi ággyal rendelkeznek. Így felmerül annak lehetősége, hogy ezzel a kinyilatkozásával a tárcavezető éppen a páciensek elégedetlenségére szeretett volna reagálni: a várólisták, a kórházi ellátás hiányosságai, a kórházi étkezés szegényessége, az alkalmazott beavatkozások megválasztása, a műhibák… kapcsán.
Többen is kiemelték, és évek óta időről időre felmerül, hogy Szerbia túl kicsi és szegény ország ahhoz, hogy három párhuzamos egészségügyi rendszert működtessen. Véleményük szerint az országnak új egészségügyi politikára lenne szüksége, ami egy ernyő alá vonná a közegészségügyet a magán egészségügyi ellátással és a katonai orvosi ellátással. Így a várólisták is megszűnnének, és a polgárok kiadásai is csökkennének, hiszen a gyors szakorvosi ellátás érdekében az embereknek nem kellene külön pénzt kivenniük a zsebükből, hogy megoldják felmerülő problémájukat. Az ilyen jellegű reformok az orvosok esetében felmerülő összeegyeztethetetlenség tekintetében – miszerint a közegészségügyi intézményben és a magánklinikán is ugyanaz az orvos látja el az adott pácienst ugyanazzal a problémával – is új irányt mutatnának az ország egészségügyi rendszerének.
Nyitókép: Pixabay
