A nyelv mint kés

Harminchárom és fél évvel azután, hogy Homeini ajatollah, Irán vallási-politikai vezetője kirótta rá a halálos ítéletet jelentő fatvát, 2022. augusztus 12-én egy huszonnégy éves libanoni-amerikai fiatalember képében a fatva lecsapott Salman Rushdira. Kés – Elmélkedések egy gyilkossági kísérlet után című kötetében az író az őt ért késes támadásnak, és gyötrelmekkel teli felépülésének történetét mondja el. Elmélkedései közben megpróbálja feldolgozni a traumatikus élményt, és magyarázatot találni a gyilkossági kísérletet elkövető személy tettére és motivációira, miközben mindvégig a szabadság, a művészet és a szeretet megtartó ereje iránti elkötelezettségéről tesz tanúbizonyságot.

Az Indiában, muszlim családban született Salman Rushdie korunk egyik legnagyobb mesélője. Írótársai zömével ellentétben azonban neki az élete is legalább ugyanannyira izgalmas mint a művei. Az 1988-ban megjelent A sátáni versek című regénye óriási felháborodást váltott ki az iszlám világban, különösen azt követően, hogy 1989. február 14-én Homeini ajatollah kirótta a fatvát a szerzőre és mindenki másra, aki részt vett a mű kiadásában, „mivel a könyv az iszlám, a Próféta és a Korán ellen való”. Ezzel a cselekedetével Homeini gyakorlatilag minden hívő muszlimot felszólított az író és a könyv megjelentetésében résztvevők meggyilkolására. Sajnos egyeseket közülük utol is ért a végzet: a regény japán fordítóját halálra késelték, az olaszt megverték és megszúrták, a mű norvég kiadójára pedig a háza előtt rálőttek.

Maga Rushdie tizenhárom évig élt álnéven, saját szavai szerint „félig-meddig földalatti életet” a brit állam szoros fegyveres védelme alatt. Ezt követően döntött úgy, hogy feladja a bujdosó életmódot és visszatér a nyilvánosságba. New Yorkba költözött, és azzal foglalkozott, amihez a legjobban ért: írt és irodalmi rendezvényeken vett részt. Tette ezt töretlenül húsz éven át. 2022. augusztus 12-én éppen a politikai okokból üldözött írókról készült beszédet tartani, arról szerettet volna szólni, mennyire fontos az írók védelme, amikor egy ifjú vallási fanatikus úgy döntött, hogy végrehajtja a harminchárom és fél évvel korábban kihirdetett ítéletet. A fiatalember felrohant a színpadra, ahol Rushdie ült, és huszonhét másodperc leforgása alatt tizenötször döfte a kését belé. Az írónak szúrás érte a karját, a nyakát, a mellkasát és a szemét, és csak csodával határos módon maradt életben. Sajnos a jobb szemére megvakult és egyéb maradandó sérüléseket szenvedett.

Közel két évvel a megrázó esemény után tavaly áprilisban jelent meg Salman Rushdie Kés – Elmélkedések egy gyilkossági kísérlet után című kötete, amely Greskovits Endre fordításában és a Helikon Kiadó gondozásában magyarul is olvasható. Legtöbb művével ellentétben a szerző ezúttal nem a mesék világába kalauzol bennünket, hanem memoárjában a késes támadást és az azt követő másfél évig tartó testi-lelki felépülés időszakát dolgozza fel. Az orvosi kezelések részletes leírásával párhuzamosan folyamatosan a támadóján töpreng, akire úgy gondol, mint egy gyagyásra, a szövegben egyszerűen csak „Gy.”-ként emlegeti, megkísérelve megérteni annak motivációit. Annál is inkább, mert az illető aligha tájékozódott az emberről, akit megkísérelt megölni. Saját bevallása szerint alig két oldalt olvasott az író műveiből, ezenfelül megnézett néhány YouTube-videót róla, s ennyiből leszűrte, hogy Rushdie „képmutató”.

A szerző ebből arra következtet, hogy bármiről is szólt az ellene intézett támadás, A sátáni versekről nem. „Hogy miről, azt ebben a könyvben próbálom megérteni” – fogalmaz. Emlékezése során a támadásról azt írja, hogy az illető „egyre csak döfködött, a kés csapkodott, mintha saját életet élne”, és azon elmélkedik, hogy mi minden történt abban a huszonhét másodpercben – és közvetlenül utána. Nem véletlenül azoknak ajánlja e könyvét, akik megmentették az életét, merthogy Henry Reese moderátor és a közönség tagjai léptek közbe, és gátolták meg az elkövetőt abban, hogy bevégezze szörnyű tettét.

Visszagondolva az adott délelőttre, megállapítja, hogy szinte egyszerre tapasztalta meg az emberi természet legrosszabb és legjobb oldalát. „Ezek vagyunk mi fajként: magunkban hordozzuk mind annak lehetőségét, hogy szinte ok nélkül meggyilkoljunk egy idős ismeretlent (…), mind pedig ennek a betegségnek az ellenszerét is: a bátorságot, az önzetlenséget, azt a hajlandóságot, hogy önmagunk testi épségének kockáztatásával segítsünk annak a földön fekvő idős ismeretlennek.”

Rushdie szépirodalmi műveivel ellentétben a Kés kerüli a barokkos megfogalmazásokat, a memoár nyelvezete a kórházi jelenetek meglehetősen naturalista leírásával, a szerző feleségére vonatkozó érzelmes részekkel és a korunkat meghatározó társadalompolitikai jelenségekről szóló elmélkedésekkel egyetemben teljesen letisztult, és könnyen olvasható. Ez alól nem kivétel a kötet egyetlen fikciós elemeket tartalmazó, számomra egyébként legizgalmasabb fejezete sem, amelyben a szerző képzeletbeli hitvitát folytat támadójával. „Csak huszonnégy éves volt. Maga előtt az egész élet. Miért állt készen rá, hogy tönkreteszi? A maga életét. Nem az enyémet. A magáét.” Az írói fantáziában a fiú Istenre hivatkozik, és azt feleli, azért állt készen a tettre, mert Istent szolgálta, mire amaz nyomban visszakérdez, biztos abban, hogy „ez olyasvalami, amire Isten kérte”. Ez már Rushdie terepe: a gondolatok és a szavak birodalma. Itt ő irányít. Ha kell: provokál. Sose tévesszük azonban szem elől, hogy csak egy feje tetejére állított értékrend hamis narratívája szerint lehet az a bűnös, aki rámutat az erőszakoskodó viselkedésére, és nem az, aki erőszakosan cselekszik.

A művészetben mindig ott a kérdés, szabad-e bizonyos témával „foglalkozni”, „viccelődni” rajta, netán „provokálni” általa. Ezek a megjegyzések annak idején Rushdie A sátáni versek című regénye esetében is elhangzottak, csak hát vissza is lehet kérdezni: miért kell valakit a könyve miatt halálra ítélni? A társadalomkritikai hangnem a szerző korábbi regényét, a Booker-díjas Az éjfél gyermekeit is jellemezte.

Azt gondolom, hogy ilyen és hasonló esetekben egy feje tetejére állított logika érvényesítéséről van szó, aminek értelmében már nem az számít bűnösnek, aki erőszakosan cselekszik, hanem az, aki rámutat az erőszakoskodó viselkedésére. Ez az a hamis narratíva, ami sokszor „dezinformációs korunkban” is tetten érhető. A művészet védelmében a szerző legújabb művében a következőképpen fogalmaz:

„Művészet nélkül a gondolkodási képességünk, az, hogy friss szemmel lássuk és megújítsuk világunkat, elsorvadna és elhalna.

A művészet nem fényűzés. Emberi mivoltunk lényegét alkotja, és nem kér különleges védelmet, csak jogot a létezésre.

Elfogad érveket, kritikát, sőt elutasítást is. Erőszakot nem.”

A „valóság egymással összeegyezhetetlen változatainak háborújában”, ami a korunkat jellemzi, a szerző többek között a saját szabadságfelfogásának a megvédéséről, az „elavult vallásosságról” és a „bigott eszmékben gyökerező hamis narratívákról” elmélkedik, visszaemlékezve arra, hogy az ötvenes években a szülei meg a barátaik hogyan nevetgéltek, miközben beszélgettek „mindenről a világon, a napi politikától kezdve Isten létezéséig, és semmiféle nyomást nem éreztek, hogy cenzúrázzák vagy tompítsák a véleményüket”. Magát ateistának vallva kijelenti, megérti, hogy „a vallás sokaknak erkölcsi támaszt nyújt”, neki viszont nincs szüksége senkire, hogy átadja neki az erkölcsi elveket. „Isten nem adott át nekünk erkölcsiséget. Azért teremtettük Istent, hogy megtestesítse erkölcsi ösztöneinket.” Nincs vitája a vallással, amíg „a magánteret foglalja el, és nem akarja rátukmálni másokra az értékeit”, azonban, amikor „a vallás politizálódik, sőt fegyverként használják, azzal már mindenkinek dolga van, mert képes károkat okozni”.

Azon is eltöpreng, hogy a történtek után maradhat-e önmaga, vajon mennyire változtatta meg a gyilkossági kísérlet őt, nem szeretné ugyanis, ha az határozná meg további életét és világnézetét, és arra a megállapításra jut, hogy meggyőződéseiben nem gyakorolt rá hatást, viszont azt sem állíthatja, hogy ma is minden ugyanolyan az életében, mint amilyen az ellene történt késes támadás előtt volt, mivel ez bizonyos tekintetben egészen egyszerűen lehetetlen. Általánosan fogalmazva kijelenti: „Csak annyit mondok: ma nem lennénk azok, akik vagyunk, a tegnapi csapásaink nélkül.” Összegezve megállapítható, hogy a szépirodalomhoz való visszatérése előtt Salman Rushdie úgy érezte, ki kell írnia magából a történteket, nem feltétlenül terápiás célokból, sokkal inkább egyféle kiállásként azok mellett az értékek mellett, amelyekért egész életén át küzd. A Kés végső soron nemcsak egy felépülés története, hanem tanúságtétel is egyben a szólás és a művészet szabadsága mellett. Ahogyan az író fogalmaz: „A nyelv is kés. Fel tudja vágni a világot, és feltárja értelmét, belső működését, titkait, igazságait. Át tud hatolni egyik valóságból a másikba. Felhívja a figyelmet az üres dumára, kinyitja az emberek szemét, szépséget teremt. A nyelv az én késem.”