KÖLTŐI SZABADSÁG ÉS FOLYÓSZÍNEZÉS
A Duna nem kék, a visszatükröződő ég nem játszik szerepet a vízszín meghatározásában. A Duna színe a vízügyiek szerint piszkos szürkészöld. Nem a beömlő szenny miatt ilyen, hanem a hordaléktól, amelyet menet közben összeszed, lerak, újra felszed... De miért kékítettük ki?
Ez egy bécsi harmadrendű költő, Karl Isidor Beck lelkén szárad, akinek egyik versében a kék passzolt, a piszkos szürkészöld viszont nem. A szép kék Dunára szálló csalogányokról volt benne szó... Képzelet, ne tolakodj! Az ifjabb Straussnak azonban megtetszett a téma, ezért a farsangi ünnepekre készülő Bécsi Férfidalárda által rendelt keringőjének ezt a címet adta. Csakhogy a dalárdának volt egy Becknél is fűzfapoétább házi költője – egy Josel Weyl nevű rendőrfőfelügyelő –, aki olyan szöveget kotyvasztott, hogy hallgató, kapaszkodj! Tehát maradt a becki cím meg a weyli szöveg. Így együtt olyan sikeresen eltemették a zeneszámot, hogy a közönség csak egyszer játszatta újra. Csakhogy még abban az évben Strauss Párizsban is bemutatta az An der schönen blauen Donaut – a férfidalárda nélkül! –, elsöprő sikert aratott, majd ez Londonban is megismétlődött. Ahol Szajna meg Temze van, ott azt hitték, hogy a Duna kék. De miért hittük ezt el mi is?
A FOLYÓHOSSZ ÉS A POLIHISZTOR TURISTA
Hogy milyen egyszerűek voltak azok a régi földrajzórák... A Duna a Fekete-erdőben ered, és a Fekete-tengerbe ömlik. Pont! Ülj le, látom, készültél!
Na már most... Hol ered a Fekete-erdőben, és hova ömlik a Fekete-tengerbe? Ez rázós.
A különböző lexikonok, források, dokumentumok legalább három Duna-hosszt emlegetnek. A számok ismertetéséről nemcsak azért tekintünk el, mert az egzaktot meg a konvencionálist felváltotta a folklorisztika, hanem azért, mert ha három a forrás, torkolatból is akad legalább ennyi. És úgy fest, lesz még.
A Duna-kezdet egyik lehetséges pontja a Brigach és a Breg patakok összefolyása. Ehhez semmi gond, vízügyileg elfogadható. De volt/van, akinek nem elég jó.
Donaueschingenben, a Fürstengergek parkjában van egy medence – mellvéddel, szobrokkal, emléktáblákkal... –, melyről az a mese járja, hogy a benne levő forrás a Duna kezdete. Csakhogy ebben a medencében forrásnak nyoma sincs, vize minden bizonnyal a közelben levő Brigach patakból való, és oda is ömlik vissza. Tehát egy kis ér, csermely, túlfolyás, akármi... egy tekintélyes vízhozamú patakba ömlik. Ilyenkor mindig(!) a befogadó vízfolyás neve marad, a másiknak pedig vége. Ha abban a medencében a Duna volna, akkor a Brigachba torkolva vége is lenne. Persze, a tájékozatlan turisták a látvány hatására elsiklanak az ilyen apróságok felett. De ennek a Dunaforrás-hipotézisnek legalább annyi szószólója van, mint az örökrangadóknak szurkolója, ezért legyen nekik. Ennek ellenére elő kell venni a harmadik változatot, amely mellett nemcsak a környék lakói, hanem a vízügy mint olyan is kiáll. Arról van szó, hogy a folyókezdetnek a torkolattól legtávolabb levő forrást tekintik. A Duna esetében ez a forrás magánbirtokon van, melynek tulajdonosa emléktáblával, szoborral jelölte a helyet, ahol ez a folyam ered. Szerinte 48,5 kilométerrel távolabb, mint ahogy a szomszédban állítják, és 2888 kilométerre a torkolattól. Itt álljunk meg! Mivel a Duna szorgalmasan szállítja a hordalékot – a szakemberek szerint évente hétmillió köbmétert rak le a torkolatvidékén –, a szárazföld folyamatosan hatol be a Fekete-tengerbe, ezért a 0. folyamkilométert jelző világítótorony immár kilométerekre van a tengertől. De nem itt a baj.
VÍZVESZTÉS ÉS FOLYAMKURTÍTÁS
A mindmeghalunk meg a világvégezamatú előrejelzések mindig is figyelemfelkeltő témának számítottak. De nem ezért mondjuk, hogy a Felső-Duna belátható időn belül akár meg is szűnhet, hanem azért, mert ez majdhogynem biztos. Arról van ugyanis szó, hogy a karsztvidéki szakaszokon kialakult víznyelők miatt az ott még kis vízhozamú Duna vize átvándorolt a Rajna vízgyűjtőjébe. Csak futólag mondjuk, hogy a nálunk hatalmas folyó arrafelé – földrajzi nevekkel való dobálózás kicsukva – helyenként még búvópatakként van jelen.
Ha figyelembe vesszük, hogy a mészkőben levő víznyelők idővel tágulnak, egyre több vizet engednek át, számolni kell azzal, hogy azokon a szakaszokon a Duna vizének jelentős – egyre több, mint... – része átfolyik a Rajna vízgyűjtőjére. Csak futólag mondjuk, hogy a torkolattól legtávolabb eső (igazi?) Duna-forrás mindössze száz méterre van az Északi-tenger és a Fekete-tenger közötti vízválasztótól.
Az „igazi” Duna-forrás körüli műkedvelői kötélhúzás számunkra azért érdekes, mert nekünk is van minek szurkolnunk. Mert ha nem ez, hanem az a másik az igazi forrás, akkor a Fekete-tenger felé félúton éppen nálunk van. Nagyjából Bezdán magasságában. Övéké a vége, de miénk a közepe. Ülj le, nem készültél!
Ezzel a középpel meg a hosszal gond van, akár a nótabeli kakasokkal. Mert a Duna középszakaszát éppen mi kurtítottuk meg. A vízügyi beavatkozások indokoltságának elemzését – lásd: jégdugók, árvizek, gátépítés... – eltesszük télire, most csak dióhéjban nyúlunk a témához. A Bezdán (mások szerint Kiskőszeg, azaz Batina) és Apatin közötti szakaszon eszközölt átmetszések révén XVIII. és a XIX. században a Duna húsz kilométerrel megrövidült. Az átmetszéseken kívül helyenként a folyó fűzte le a túlfejlődött meandereket. Aztán ide tartozik a mohai (mohovói) csatorna is, amely által a dunabökényi (mladenovói) meander vált holtággá.
De ha már a kurtításoknál tartunk, mindaz amit itt történt, jelentéktelen ahhoz képest, ami készül.
HA TÉRKÉPET RAJZOLSZ, NEMRAJZOLNI VOLNA JÓ
Már több mint százéves a Tirol–Adria-csatorna ötlete. Nem foglalkozunk vele, érintőlegesen csak annyit, hogy az Alpokon keresztül fúrt alagutakkal, viaduktokkal, meg egész sor nyakatekert megoldással kívánják összekötni a Dunát az Adriai tengerrel. Ez teljesen megváltoztatná nemcsak a folyó jellegét – bánják is ők! –, hanem felborítaná a folyamhajózási erőviszonyokat is. Aminek az olaszok meg a németek igencsak örülnének, mások már kevésbé. Igen ám, de a megoldás vázolt, meglehetősen felületes térképes bemutatása felhívja a figyelmet valami másra. Véletlenül vagy válaszul a... ki tudja, mire.
Ha körülnézünk az Alsó-Duna környékét bemutató térképen, azt látjuk, hogy a bulgáriai Szilisztránál a Duna gondol egyet, és megindul északkeletnek, majd meredeken északnak, és csak a romániai Galacnál fordul keletnek, a Fekete-tenger felé. A Tirol–Adria-csatorna képzelt nyomvonalát bemutató térképen a Duna nem így támolyog a bolgár–román szakaszon, ehelyett Szilisztránál folytatja az utat keleti irányban, egyenesen a Fekete-tenger felé. Nézzük csak!
A kérdéses táv száz-egynéhány kilométer, a Szilisztra és a torkolati Sulina között viszont 375 kilométer a távolság. Egy új hajózócsatorna tehát nagyjából 260 kilométerrel rövidítené meg a távot. Ez azt jelenti, hogy egy 10 km/h sebességgel haladó teherhajó útja álló nappal megrövidülne. Nem árt tudni, hogy ezek a járgányok levesfogyasztását nem literekben, hanem tonnákban mérik. Ez a hajózócsatorna olyan sok pénzt takarítana meg, amennyi csak a számtanpéldákban van. És ha már odabiggyesztették, biztosan betervezték. Miért csak most?
Ha alaposabban áttetvezzük a térképet, azt látjuk, hogy Galactól keletre haladva a Duna érinti Moldávia határát. Ez a terület valamikor a Szovjetunióhoz tartozott. Ha abban az időben elterelték volna a Dunát egy csatornába, és ez kikerülte volna a Szovjetuniót, akkor megváltozott volna az érintett országnak a folyó történéseibe való beleszólása, a vízi út nemzetközi jogi fekvése is. Nem beszélve arról, hogy az ilyen folyószakaszok feltöltődésre vannak ítélve, és idővel hajózásra alkalmatlanokká válnak. A csatorna ötlete ugyan nem mai, csakhogy annak idején – a rossznyelvek szerint – a bátyuskák odaszóltak a Kárpátok Géniuszának, hogy ez rossz ötlet. Az ötletet azonban, úgy fest, nem vetették el.
