Magyarország politikai életét a rendszerváltás óta a megközelítőleg azonos méretű erők örökös és kíméletlen harcaként írhatjuk le. Ha a szavazóréteget vesszük alapul, akkor a nyolcmillió voksolásra jogosult között van egy nagyjából kétmilliós jobboldali (nemzeti érzelmű, konzervatív) és szintén egy nagyjából kétmilliós baloldali (szocialista, liberális, zöld) választóréteg.
Mi fogja vagy kik fogják eldönteni a tavasszal tartandó magyarországi parlamenti választások végeredményét? Nyilván nem az a megközelítőleg kétmillió politikailag inaktív választásra jogosult, akik sohasem mennek el voksolni, a döntés rendszerint azoknak a bizonytalan szavazóknak a kezében van, akik az utolsó hetekben vagy napon határoznak arról, hogy kit támogatnak. Számuk szintén nagyjából kétmilliósra tehető. Természetesen más tényezők is a választási mérlegre kerülnek, a hatalmon lévő pártkoalíció kormányzati teljesítménye és választások előtti intézkedései, de az ellenzék hihetően hangzó politikai ígéretei is. Az ellenzéki érzületként megmutatkozó változás iránti emberi igény szintúgy befolyásoló erő lehet, amely főként a fiatalabb szavazók ismertetőjegye, de az is, hogy mekkora a kormányzó pártszövetségben kiábrándultak száma. A jól időzített lejáratási kampányok szintén sorsdöntők lehetnek, mint ahogy a jelöltek megnyerő ereje is. Egy sármos, magas férfi vagy egy csinos, magabiztos nő például sok szavazatot hozhat főként a bizonytalanok köréből.
Egészen a 2010-es politikai fordulatig ezek a tényezők döntöttek a győztesről és hozták létre a magyar „választási váltógazdaságot”, amelyben a jobboldal és a baloldal egymást követte a kormányrúdnál. Trendtörést jelentett, amikor Gyurcsány Ferenc mintegy ellen-Orbánként fellépve – amint később az őszödi beszédből kiderült, hazugságkampányra építve – egymás után másodszor is hozta a hatalmat a baloldalnak. Ha ez nem következik be a katasztrofálisan rossz kormányzati teljesítménnyel párosulva, akkor valószínűleg a 2010-es politikai fordulat sem, amely eddig három kétharmados győzelmet hozott a jobboldalnak.
Mi a Fidesz és a regnáló kormányfő sikerének a titka? A válasz roppant egyszerű: Orbán Viktor politikai karizmája és zsenialitása egyesíteni tudta a néppártosodó Fidesz–KDNP pártszövetség mögé álló jobboldali szavazótábort, majd jó kormányzással és a szavazók sokaságát megnyerni képes politikai döntésekkel (rezsicsökkentés, kerítésépítés, szembeszegülés a brüsszeli diktátumokkal és a gender forradalommal) meg tudta tartani, sőt, időnként növelni is tudta az egyesített szavazótábort. Ugyanekkor a Gyurcsány Ferenctől túl későn megszabaduló balliberális oldal, az akkori MSZP és SZDSZ apadásnak indult, majd új pártokat létrehozva megoszlott, s hiába maradt meg a másfél-kétmilliós tábora, a voksok szétaprózódtak a külön induló baloldali, liberális és zöld formációk között.
Több mint tíz évnek kellett eltelnie, hogy egymás iránti ellenszenvüket félretéve, a baloldalra átcsárdásozó Jobbikot is befogadva maguk közé, megpróbálják orvosolni ezt a vesztésre ítélő helyzetet. Valami éktelenül csúf, szabályfelrúgó csárdás volt ez a Jobbiktól (egyet jobbra, hármat balra), de most már ott vannak a másik öt ellenzéki párt körtáncában ők is. Az ellenzéki összefogásból az említésre méltó pártok közül csupán a Jobbikból kilépett jobboldaliak által megalapított Mi Hazánk és a Kétfarkú Kutyapárt, a kiábrándult, mégis voksolni szándékozó szavazók pártja maradt ki.
A 2022-es választáson az ellenzéki összefogás az egyéni választókörzetekben egyetlen jelöltet fog állítani a Fidesz–KDNP jelöltjével szemben és közös listán fognak indulni a pártlistás szavazáson, amelyen a regisztrált külhoniak is voksolhatnak. Jól indították a hivatalos kampánykezdet előtti kampányukat is, nagy médiafigyelem közepette előválasztást tartottak, melyet nem kis meglepetésre a magyar politikában 2018-ban feltűnt hódmezővásárhelyi polgármester, Márki-Zay Péter nyert meg. Ezzel azonban, minden jel szerint, porszem került az addig olajozottan működő gépezetbe.
Márki-Zay személye mellett látszott szólni az, hogy a magát jobboldalinak és kereszténynek valló, nagycsaládot eltartó politikus képes lehet megnyerni a Fideszből kiábrándult szavazókat. Őt látszott támogatni az is, hogy nem az egyik nagy ellenzéki párt vezető személyisége, kihívóként Medgyessy Péter például 2002-ben kívülről jött jelöltként tudta „legyőzni” Orbán Viktort. Végül és nem utolsósorban egy szónokolni szerető, küldetéstudattal rendelkező, a politikai vezéregyéniség szerepére alkalmasnak látszó embernek tűnik Márki-Zay, aki sok tekintetben a magyar politikai életben „baloldali üstökösként” 2003-ban felbukkanó, Orbán Viktort 2006-ban miniszterelnökként „legyőző” Gyurcsány Ferencre emlékeztet.
Kijelenthetjük, ezek a látszólagos miniszterelnök-jelölti előnyei a hátrányai is ugyanakkor. Úgy látszik, szűkebb közegében, Hódmezővásárhelyen bejött az, hogy kereszténynek és jobboldalinak vallja magát, országos szinten azonban ezzel csak a baloldali szavazókat zavarja össze, akik joggal kérdezhetik, miért voksolnának egy jobboldali miniszterelnök-jelöltre. Az a tény pedig, hogy nincs mögötte egy erős párt, kiszolgáltatottá teszi őt a többi ellenzéki vezetővel szemben. Emiatt láthatóan azon dolgozik, hogy független hangon megszólalva, a belső konfrontációtól sem visszariadva népszerűvé tegye magát az ellenzéki szavazók körében. Siker esetén ezzel egy őt támogató új, erős politikai erőt, de legalább egy frakciót hozhatna össze, a „semmiből felbukkanó” Emmanuel Macron is ezt tette évekkel ezelőtt. Ez a törekvés viszont összeegyeztethetetlen a rábízott szereppel, az ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltjeként neki a hat párt koordinátoraként, egyesítő személyeként kellene tevékenykednie és vezetnie a kampányt. A szónoklási szenvedélye is sokkal több kárt okozott eddig, mint hasznot, hiszen szinte minden egyes megszólalásában van egy olyan elszólás – a rezsicsökkentés támadásától a fideszes öregek halálának a politikai hasznáról szóló legújabb mondatig –, amelyet mint felütött labdát a jobboldalnak csak le kell csapnia.
A jól induló ellenzéki kampány lendülete megtörni látszik, egyre erőteljesebbek azok az ellenzéki hangok, amelyek Márki-Zay Péter félreállítását követelik három hónappal a megmérettetés előtt, ami képtelenség, hacsak maga nem lép vissza. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az ellenzéki összefogás egy olyan választási kényszerbe lavírozta magát, amelyben nem egy jó és egy rossz megoldás között, hanem egy rossz és egy még rosszabb között kell döntenie.
