„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek én bennem.” Jn14, 1
Az új esztendő első napjaiban elcsendesedünk és figyelünk arra az igére, amit Jézus mondott, és amelyben üzenetet találunk, olyat, ami minket elcsendesít, megnyugtat, reménységgel tölt el. Jézus ezeket a gondolatokat akkor mondta el a tanítványainak, amikor már készülődött a halálra. Már nagyon kevés idő volt hátra a nagypénteki eseményekig. Ő idejében, alaposan felkészítette övéit, az Ő tanítványait arra az időre, amikor Ő már nem lesz velük. Jól tudta, hogy nyugtalanság fogja betölteni az ő szívüket. „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higyjetek Istenben, és higyjetek énbennem.” Jézus már tudta, hogy mi vár rá. Tanítványai hallani sem akartak arról, hogy Ő meg fog halni.
Mi lesz ővelük? Hogyan fogják majd végezni az egész világra szóló kiterjedő szolgálatot, az örömüzenetnek a hirdetését? Azt tudták, hogy Jézusból erő árad feléjük, és az az erő képessé teszi őket minden szolgálatnak a végzésére. De ha nem lesz többé velük, akkor mit csinálnak ők egyedül? Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen, hangzik a jézusi biztatás egykor a tanítványok felé, ma pedig felénk.
Az új esztendő első napjaiban, heteiben a mi szívünkben is ott van a nyugtalanság, a bizonytalanságérzés és talán a félelem is. Olyan világban élünk, amelyben mindenkinek van oka a nyugtalanságra és a félelemre. Mindenki nagyon is tisztában van vele, hogy a nyugtalanság és a félelem a létbizonytalanság miatt van. Minden félelemnek és nyugtalanságnak a mélyén tulajdonképpen a halálfélelem van. Ezért mondja Jézus a tanítványoknak: Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.
Azt hiszem, így az új esztendő kezdetén, a félelmes és nyugtalankodó szívű emberek között senki sincsen, aki ne szeretne megerősödni és bátran nekivágni ennek az új esztendőnek, amely ismeretlen, amelyről nem tudjuk, hogy mit hoz reánk, és nem tudjuk, hogy milyen próbák elé állít bennünket. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, hangzik ismét a jézusi biztatás. Mivel vigasztalja Jézus a nyugtalankodó embereket? Azzal, hogy elindul egy úton, amely nem a nagypénteki keresztfán és a sírgödörben végződik. „Az én atyámnak házában sok lakóhely van, elmegyek oda, hogy nektek is helyet készítsek.”
És ha majd elmegyek, akkor újra visszajövök, hogy magamhoz vegyelek titeket. Ezzel az üzenettel valójában a félelemnek a gyökerét tépi ki szívünkből Isten. Nincs okunk félelemre és nyugtalanságra, ha visszatekintünk az elmúlt esztendő eseményeire, bármilyenek is voltak azok, megtanulhatjuk azt, hogy Isten vezet bennünket. Egyik bajból és veszedelemből a másikba is belevisz, de ott se veszi le rólunk a kezét. Azt mondják, hogy aki fél, az semmire sem tud menni, csak a bátor emberek viszik valamire az életben. Az is biztos, hogy bátorsága nem lehet annak, akinek szívében nincs hit.
Félelem is lehetne a szívünkben, hiszen mindennap érezzük, hogy egyre nehezebb, egyre közelebb sodródunk a véghez, és gyengül a mi erőnk. Egészen kicsi, jelentéktelen események kiborítanak bennünket, és nincs ellenállóképességünk, könnyen meghátrálunk, megfutamodunk. Milyen sok ember futamodik meg körülöttünk. Nemcsak azokra gondolunk, akik elmennek más országokba és gyökértelenné lesznek. Talán azok is, akik azt mondják, nem érdemes már élni. Nagyon nagy nyomorúság származik abból, hogyha ez a bátorság, az életnek a bátorsága, vagy az életre való bátorság hiányzik a mi szívünkből. Jézus azt mondja: az én Atyámnak házában sok lakóhely van, gyertek velem azon az úton, amelyen én haladok. Ezt támasztja alá az ige, amikor erről olvasunk, hogy: „Én vagyok az út az igazság és az élet.” Én vagyok az út, mondja Jézus, amely nemcsak azt jelenti, hogy Ő megmutatja milyen úton haladunk tovább, hanem azt mondja magáról, hogy Ő az út. Mi az értelme, a jelentése ennek az igének?
Az, hogy Ő velünk jön. Benne vagyunk, mozgunk és élünk és nélküle semmit sem cselekedhetünk. Én vagyok az út, mondja Jézus, és veletek megyek egyik esztendőből a másikba és én fogom a kezeteket a kórházban, a megpróbáltatások közepette, ott leszek veletek munkahelyeteken, ahol az életnek válságos eseményeit élitek át. Rám mindig számíthattok, hogy majd ott leszek mellettetek akkor is, amikor már a család tagjai is lassan-lassan elmaradnak tőletek, és én fogom a kezeteket nagypénteken keresztül húsvét hajnaláig, mennybemenetel napjáig el nem hagylak titeket, és utána még közelebb leszek hozzátok, megerősödhettek és reménységetek lesz: Én vagyok az út az igazág és az élet.
Ha visszatekintünk az elmúlt esztendőre, akkor eszünkbe juthat a sok-sok út, amelyen jártunk. Mindenki utazott, még az is, aki el sem hagyta lakóhelyét. Mindannyian elég hosszú utat tettünk meg, 365 napig tartó utat, és ennek az útnak nagyon sok tanulsága van. Gondoljunk vissza azokra. Az örvendetes eseményekre, legyen tele a szívünk azért, amit átéltünk. A szomorú percekre és órákra is gondolhatunk. A veszélyes pillanatokra, amikor egészen közel voltunk a halálhoz. Nem a mi ügyességünk és találékonyságunk, hanem Isten segítő, megmentő és szabadító keze emelt ki bennünket a mélységből, a fenyegetett helyzetekből. Egy olyan út áll előttünk ebben az esztendőben is, amely még rengeteg ismeretlent tartogat számunka. Ugyanakkor reménységgel kell, hogy eltöltsön bennünket az a tény, hogy ezen az úton nem egyedül kell járnunk, hanem egy olyan útitárssal, aki soha nem hagy cserbe, aki fogja a kezünket, örömben és bánatban egyaránt. Bízzuk sorsunkat, életünket erre a biztos útitársa az előttünk levő új esztendőben is, arra, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ámen.
