Kedves Atya! Mostanában egyre többet forgatom a Szentírást. Látom, hogy Isten szerette a népét, például az Ószövetségben irgalmas volt velük, miközben ők hűtlenné váltak. Az Újszövetségben megjelenik a Megváltó és az ő önfeláldozása. Ön hogyan látja, Isten irgalmassága ekkor talán Krisztusban mutatkozott meg? Talán a jótetteiben, a csodákban? És hogyan tudom ezt ma értelmezni? Honnan tudom ma, hogy irgalmas-e velem és a ma emberével Isten, amikor betegségek, háborúk, szerencsétlenségek zúdulnak ránk?
Válaszát köszönöm, Ottó
Ha mi, emberek jómódban, fényűzésben élünk, akkor irgalmatlanná válunk nélkülöző embertársaink iránt. Mint az evangéliumi példabeszédben szereplő „gazdag ember. Bíborba, patyolatba öltözködött, és mindennap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szeretett volna jóllakni abból, ami a gazdag asztaláról lehullott, de csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit.” A koldus éhen halt, mert a „bulizó” kéjenc nem volt irgalmas hozzá.
Ha ránk, önző emberekre nem zúdulnak betegségek, háborúk, szerencsétlenségek, akkor nem tudunk irgalmasak lenni szenvedő embertársainkhoz. Akkor éljük a magunk gondtalan, önző, léha, bűnös életünket, nem akarjuk, hogy abba bárki is beleavatkozzon. A lakásunkban azt csináljuk, amit akarunk, oda megyünk, ahova akarunk, akkor, amikor akarunk. A pénzünket csak magunkra költjük, és elzárkózunk mindenkitől, akiért fáradoznunk, szenvednünk kellene.
A budapesti Szabó Ferenc, a Positive Force alapítója, Isten irgalmát éppen abban látta, hogy szerencsétlenségeket, betegségeket zúdított rá, a végén meg egy vesződséget igénylő feleséget és gyermeket „rendezett” neki, hogy a családját szerető férjjé és apává tudjon válni.
Egy videóadásban ezt ő maga így mesélte el:
„Szabó Ferenc vagyok, 44 éves. Egyke gyerekként neveltek a szüleim, tehát mindent megkaptam, amit csak lehetett. És éltem az agglegények gondtalan, igazi önző, léha, bűnös életét. Bulizás, haverok, ital, cigaretta, lányok és minden, ami az éjszakai élethez hozzá tartozik. Vasárnaponként jártam templomba meg imádkoztam, és kívülről úgy nézett ki, mintha minden rendben lenne. De hát belül óriási harcok dúltak bennem, és rendszeresen a gonosz győzött, én folyamatosan mindig elbuktam. Elég indulatos, ítélkező, másokról nagyon gyorsan véleményt mondó, nagyon magabiztos, magát önigazoló emberként éltem.
Reformátusnak kereszteltek, édesanyám református teológiát végzett, lelkigondozó. Közel 30 éve járok már templomba és lehet úgy mondani, hogy több-kevesebb sikerrel. Bátran merem állítani, hogyha édesanyám imádsága nem lett volna mögöttem azokban az órákban, amikor én bőszen nekiindultam a haverokkal bulizni, és éltem a világi életemet, akkor én lezüllött alkoholista lettem volna. Édesanyám a Bibliából kapta a rám vonatkozó igéket, miközben térden állva imádkozott hajnalokig értem, hogy én megmaradjak például egy súlyos autóbalesetben.
Ez 1999. július 14-én történt. Jöttünk haza, fiúk hárman egy átbulizott éjszaka után, beültünk a kocsiba, elindultunk haza. Elaludt a sofőr, 110-zel beszálltunk az erdőbe, én felrepültem az autó tetejére, és a hátammal érkeztem az ülésekre, és így kitörtek a bordáim. Imádkozó anyám akkor kapta a rám vonatkozó igét a Bibliából: »De ha fiai elhagyják törvényemet, és parancsaimat nem teljesítik: vesszővel büntetem meg vétkeiket, és veréssel bűneiket. De nem vonom meg tőle kegyelmemet.« (Zsolt 89,31-34) Anyám akkor nagyon imádkozott értem, életben maradtam, és felépültem.
Megint jöttek újabb sikerek, újabb élmények. Ezek mind messze vittek az Istentől, és folyamatosan visszaestem. Sokszor undorodtam is magamtól. Ez így ment hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre, és elérkezett 2011.
Itt előre szeretném bocsátani, hogy nekem már eszem ágában sem volt megnősülni. Sőt ha valaki azt mondta, hogy neked majd valamikor gyereked lesz, akkor hallani se akartam róla, és ha szóba került rokonoknál, barátoknál, ismerősöknél, akkor nagyon okos, nagyon bölcs, nagyon frappáns válaszokkal gyorsan ki is tértem ez elől a kérdés elől.
De Istennek nem ez volt a terve, ő másképp gondolta ezt. Most már bátran merem mondani, és hittel, hogy dicsőség neki ezért. Én ugyancsak élveztem az életet önzően, nem akartam, hogy abba bárki beleavatkozzon. A kis lakásomban vígan éltem, azt csináltam, amit akartam, oda mentem, ahova akartam, akkor, amikor akartam, úgy üvöltött a tévé, ahogy én akartam. Tehát úgy, ahogy ezt egyedül lehet egy lakásban élni.
Akkor megismertem Enikőt, a feleségemet. Nem sokkal az első randevúnk után egy pár hónapra rá, szólt a telefon, Enikő a telefon végén. Megkérdezte tőlem: »Mit szólnál hozzá, hogyha azt mondanám, hogy babát várunk?« Szerintem mindkettőnk szerencséjére jó volt, hogy nem látta az arcomat, miközben én nagy bátran mondtam, hogy hát ha te ezt komolyan gondolod, én itt állok melletted teljes mellszélességgel. Persze ebben aztán minden igaz volt, csak az nem, amit mondtam.
Majd összeköltöztünk, és innentől kezdve felgyorsultak az események. Folyamatos orvosi vizsgálatok, ultrahang, lakásfelújítás, esküvőszervezés, és ami ezzel jár, a babakelengyék, a bababútorok szerelése, összerakása, tehát végeláthatatlan sorozat. És most sincs vége.
A pénzem azonban folyamatosan fogyott. Én mindig nagyon bátor voltam, a fiókban mindig volt tartalék, mindig tudtam, hogy van mihez nyúlni, és ez egy olyan biztonságot adott nekem, ami egy téves biztonság. Itt adott nekem Isten egy másik nagy tanítást az életemben. Mivel a pénzem szépen elfogyott, azért oda kellett szánnom magamat Istennek, akkor majd Ő vezet. Ha megadta ezt a babát, akkor megadja hozzá az erőt meg a képességet, meg az anyagiakat is, hogy fel tudjuk nevelni.
Minden nagyon szép volt, minden nagyon kész volt, és minden gyönyörű volt, csak éppen üres volt a fiók, és egyre közeledett a szülés napja. Istennek legyen érte hála, 2012. február 3-án este háromnegyed hétkor megszületett Szabó Enikő Laura kislányom.
Ebből is látszik, hogy amit csak lehetett, folyton csináltunk, pontos sorrendben, ahogy értük. Az ismerkedés csak ezután következett. Mi nem ismertük egymást Enikővel. Megadta az Isten a kisbabánkat, és ezt is most már bátran merem vallani, hogy nem volt véletlen. Mert hogyha ez nem így történt volna, akkor megint találtam volna valami okos kifogást, hogy éppen miért nem jó most, az alkalom nem illik, meg egyébként még keresem a páromat, de majd lassan biztos megtalálom. Itt is Jézus megint közbeszólt, és azt mondta, hogy nem ez a te utad, téged nem erre szültelek, úgyhogy fogadd csak el azt, amit kaptál tőlem, mert ez egy ajándék.
Mi összekuszáltunk mindent, amit csak lehetett, és az Isten mégis ebből tudott jót formálni. Ebből látszik, hogy mi hiába indulunk el rossz felé, és hiába próbálunk emberileg dolgokat megtenni, és rosszul összekeverve, összezavarva éljük az életünket, az Isten még ebből is tud jót formálni, és nem hagy elveszni.”
Tisztelt Ottó! Isten éppen azzal irgalmas hozzánk, hogy a ránk zúduló bajokkal leállít minket élvhajhászó életmódunkban, és rávezet, hogy irgalmasak tudjunk lenni szeretetünkre szoruló embertársainkhoz. Ilyen módon tette Ferencet feleségét szerető férjjé és kislányát szerető apává.
