Tisztelt Atya!
A Magyar Szónak a január 15–16-án megjelent válaszában, annak kapcsán, hogy „Hol vannak ma csodák?”, bemutatott két embert, a horvát Jozić Dalibort és a magyar Greck Vivient, akik visszajöttek a halálból. A neten aztán megnéztem néhány róluk szóló videót, és közben sorra jöttek a halálközeli élményekről szóló tanúságtételek. Sokféle élmény van, és ezekben sok minden van, amiben hasonlók, és sok minden, amiben különböznek. Ön szerint mi ezeknek a halálközeli élményeknek a legfőbb üzenete? Zsolt
Ezek az élmények mind azt bizonyítják, hogy az ember túléli a saját halálát. A mi covidos világunk mindennap arról számol be, hogy hányan haltak meg a fertőzésben. Ez a nézet azt bizonyítja, hogy ez a mi materialista világunk abban hisz, hogy az ember a halálban megszűnik létezni. A halált átélők beszámolói viszont azt bizonyítják, hogy az embernek csak a teste esik kómába, klinikai halálba, az énje, a lelke tovább él, egy ideig ott van a nem élő teste fölött, azután pedig elutazik egy idő és tér nélküli valóságba. Ha Isten közelségébe lép, akkor nagyon boldog, ha az ördögök társaságába megy, akkor pokolian szenved.
Az egyik – szerintem – leghitelesebb halált túlélő tanúságtevő Putnoki Tibor. Legalább három videóját megtalálhatjuk a YouTube-on (1. Putnoki Tibor: Az emberről és a szeretetről – egy klinikai halálélmény margójára; 2. Halálközeli élmény – Átjáró Ég és Föld között – Putnoki Tibor, Horányi Ágnes; 3. Másik világ 2019. 07. 20. hatoscsatorna).
Putnoki Tibor 1994 óta járja a cselekvő szeretet útját, életét egy 9 percig tartó klinikai halálélmény változtatta meg. Az Átjáró Ég és Föld között című videóbeszélgetésben ezt részletesen elmondja, itt néhány apró töredéket közlök belőle:
„Hatalmas nyomás alatt voltam, 290 fölött volt a vérnyomásom. Kórházba kerültem. A személyzet mondta, hogy nem sok van hátra, ezért elfogott a halálfélelem. Aztán az egyik pillanatról a másikra a rettegés megszűnt. Vártam a véget. A következő pillanatban az történt, hogy ment tovább az élet, de furcsa módon: én magamat látom. Látom magamat fent, és látom a testemet lent. A tétova szemlélődés addig tart, míg meg nem jelenik a Fény. Abban a pillanatban éreztem egy földöntúli érzést, egy szeretetet, ami körbevesz, ami átölel, és ami visz. Nem érdekel senki, csak ez Fény. Nem tudtam minek nevezni, s akkor azt mondtam, hogy Ő. Én szeretem Őt, és nem érdekel semmi más. Mindaddig, míg eltűnik a város alattam, eltűnik a föld, hirtelen megállunk, kinyílik egy ajtó, és egy hatalmas teremben vagyok. Egy moziterem. És már pereg a film, az én életem, úgy, ahogy történt. Ahogy volt, minden pillanat, minden pillanat, minden cselekedet. Újraélek mindent. Ott volt mögöttem Ő, éreztem magát a tömény szeretetet. Ő nem ítélt el, én voltam magamnak nagyon szigorú bírája. Azt mondtam, én nem éltem emberhez méltó életet. Vártam a büntetést. Ő megszólalt, lágyan, kellemesen: »Nincs semmi baj, mindent jóvá lehet tenni.« Elhittem Neki. Mellette akartam maradni örökre. Nem akartam soha elveszíteni Őt. Elindultunk a Fényvárosba. Odafönt megszólalt a zene. Testvérek jöttek le, fényesek, ragyogók, tiszták. Körbekaptak: »Hazajöttél!« De egy Valaki azt mondta: »Még nem lehet. Vissza kell menned!« És bennem is megszólalt egy hang: »Az embereknek szólni kellene, hogy ne ítéljenek.« Láttam a fénytestvéreket, feltétel nélküli szeretet volt bennük egymás iránt. Mindenki elbúcsúzott tőlem. Egyszeriben látom a testemet, rajta az orvost, aki megpróbál újjáéleszteni. Visszamentem a testembe. Ő megszólat: »Légy boldog!«, és eltávolodott. Az orvos felkiáltott: »Él!« – kilenc perc telt el, amióta sem agytevékenység, és semmi más nem volt. Másfél óra múlva tértem észhez. Nem voltam többet rosszul. Éreztem, Ő velem van, velem lesz mindig. Életemet ez vezette mindenben.”
1994 óta Tibor több ezer emberrel osztotta meg a halálközeli élmény során átélt tapasztalatait. Több mint 1000 előadást tartott szerte a világban: Magyarországon, Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Vajdaságban (Szerbia), Ausztriában, Svájcban, Németországban, Hollandiában, az Egyesült Királyságban, Spanyolországban, Törökországban, Dél-Afrikában, az Amerikai Egyesült Államokban.
Földi küldetése 2020. december 2-án véget ért, Tibor hazament Teremtőjéhez.
Temetése kapcsán a szerettei nem úgy beszéltek róla, mint megholtról, hanem mint élőről. Nem egy közülük beszélt is hozzá azzal a megszólítással, hogy „Tibor, te vagy, itt vagy, hallasz, érzékelsz, találkozni fogunk, és beszélgetni fogunk mindenről.”
Fenyő Iván színművész éppen ilyeneket írt neki a temetés napján:
„Tibor, ugye hallasz? Ugye itt Vagy és érzékeled a levelem? Előttem van fehér szakállad, magyaros mellényed, és előttem van mindig mosolygó, mély szemed. Fontos voltál. Fontos fény voltál. Igazi szív voltál. Sokat adtál az embereknek. ... Megpihenhetsz. Elvégezted. Majd úgyis találkozunk, gondolom. Aztán majd megmutatod, mik vannak ott, és beszélünk mindenről. Jó, hogy Vagy. Mert hát Vagy. Most is. Csak más alakban. Szinte hallom, ahogy ezeket a szavakat hogyan ejtenéd ki Te is. Áldást Neked, Tibor. Csodát, áldást és a legszebbeket!”
Paulinyi Tamás író, költő, a Szintézis Szabadegyetem igazgatója így beszélt:
„Kilenc perc… De mi is történt abban a szívdobbanások nélküli kilenc percben, mitől lett másabb Tibor – és ezáltal mások – élete is, hogyan lett ebből a kilenc percből sokszor kilencven perc, abból a kilenc percből, ami sokak életében gyújtott újabb fényeket?
Tibor odaát járt. Nem akárhol, hanem ott, ahol a Fény lakik. Testén kívül, példátlanul hosszú ideig – kilenc percig – a valóság magasabb síkján létezett, ahol megnyílt neki a végtelen, s az élet lényegét láttatva kelt életre benne a múlt, amelyben elvált egymástól az érték és az értéktelen. Tibor lehetőséget és felelősséget kapott az odaátban, ami nem más volt, mint szólni az emberekhez, hogy szebben és több szeretetben éljék a számukra rendelt földi életet. … Hitem szerint itt van velünk most is, huncut mosolyával suttogva mindenkinek a lét legszebb kegyelmét…”
Mit üzen nekünk ez a halálközeli élmény, és az összes többi hozzá hasonló? Azt, hogy akkor kezdünk el igazán élni, amikor meghalunk. Az énünk halhatatlan. Amikor a testünk meghal, akkor a lelkünk a végtelenbe szárnyal, és elkezdi élni örök életét. Pál apostol ezt így fogalmazza meg: „Ha ez a mi földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk hajlékot, nem kézzel alkotott, örök házat az égben.” (2Kor5,1) Ezek szerint: aki meghal, az él; akik meghaltak, azok élnek!
Putnoki Tibor ezt így mondta ki: „Többé már nem félek, hisz a halál semmi más, csak lépcsőfok más létezés felé.”
