Fenyves Ferenc lapja, a Szabadkán megjelenő Napló az 1930. esztendő karácsonyán A meggazdagodás könyve című kiadvánnyal lepte meg olvasóit. Felettébb fölényes gesztus volt ez a szerkesztő részéről a magyarságnak a délszláv állam részéről történt kifosztása-kisemmizése idején, amit csak tetézett a királyi diktatúra 1929-ben történt kihirdetésével egyidőben végrehajtott közigazgatási reform újabb társadalmi traumája. Az elszakított délvidéki magyarság ettől kezdve a Dunabánságban kereshette boldogulási lehetőségét. A karácsonyi ajándékkötet Ismerjük meg a Dunabánságot című fejezetében Bácska, Bánát, Baranya, Szerémség és Sumadija nem kevesebb, mint tizennyolc települését és városát mutatta be sorsa kiteljesedésének történeti magaslatán, tündöklő ragyogásban, mintha Jugoszláviában a mennyek országa ígéreteinek boldog beteljesülése köszöntött volna a népekre. Az írások névtelenül jelentek meg, egyedül Kovácsfi Antal hitelesítette nevével a megállapítást, miszerint Novi Itabej a veliki-becskereki járásban fekszik. Padej ismeretlen méltatója azonban elárulta, a Napló korábban rovatot nyitott a Dunabánság értékeinek föltárására azzal a céllal, hogy általa „megismerjük önmagunkat”. A rengeteg gazdasági és kulturális érték bemutatása könnyebbé, derűsebbé teszi az életet, egyszersmind a „nagyszerű konszolidációs munka sikeres mozgatói lehetnek”. Akciójától a Napló azt remélte, hogy a széles mederben hömpölygő folyóhoz hasonlóan vállalásuk egybegyűjti a kisebb folyók vizét, „utat nyit a tengerhez, esetünkben: hazánk minden részéhez”. Lám: eljött a testvéri népek boldog egymásra találásának régen várt beteljesülése!
A Beográdi vázlatból azonmód megtudhatja az olvasó, a Száva-parti városban nyoma sincs már az évszázados nyomornak, a gomba módra szaporodó, öt-hatemeletes, ízléses paloták a jólét beköszöntét hirdetik. A ragyogó tisztaság, a pedáns rend arról árulkodik, hogy Beográd világvárossá nőtte ki magát, falai között a tudományos és kulturális intézetek légiója virágzik, kórházai becses fenntartói a közegészségnek, hazafias, jótékony, közművelődési és más egyesületei és klubjai százával buzgólkodnak a maguk elé tűzött nemes célok elérése érdekében. „Kereskedelme és ipara szédítő arányokat öltött az utóbbi években.” Beográdnak a királyi palota „merészröptű sasmadara” a hiteles jelképe. A szerb főváros bemutatása úgyszólván maga a megdicsőülés.
Nem úgy Szubotica, a maradi város, amely a történelme során soha, semmiféle tekintetben nem akart első lenni, népessége tekintetében megelégedett a harmadik hellyel, kultúra tekintetében pedig csak a Jóisten tudja, hol is kullog. Szuboticának még az elvesztett tízezer holdak után is maradt annyija, hogy ma is az ország leggazdagabb városa. Szuboticán „az a rendes ember, akinek legalább 200 lánc birtoka van, a szegény ember mértékének a felső határa valahol a 70–80 lánc körül mozog”. Története a messzi középkorba nyúlik vissza, múltjában azonban még sok a homály, lévén, hogy Iványi István monográfiája, „sok tekintetben nem állja meg a tudományos oknyomozó kritikát” (!). A város mindenkor a lakodalmak, a torok, a keresztelők lakomák városa volt, „amelyben hamisítatlanul fennmaradtak a múlt század végéig az ősi, virtuskodó hajlamok”. Az olvasónak az a benyomása, a cikk névtelen szerzője nem rajongott a városért, s marad a kérdés: vajon melyik pécsi emigráns foglalta össze futó benyomásait a számára idegen Szabadkáról?
Nem járt nagyobb szerencsével Szombor város bemutatkozása sem. Bácska központja volt, évszázadokon át megyeszékhely, most csendes és kihalt vidéki kisváros lett. Nagyváros egyébként soha nem volt, akkor sem, amikor dáridós megyebálokat tartottak benne. Kevesebb, mint negyvenezer lékek lakja, harmadosan szerb, bunyevác és magyar, vezető felekezete a katolikus, amelynek a karmelita templomon kívül szép plébániatemploma is van. Lakossága nagyrészt földművelő, dús televényen gazdálkodik, de kereskedői és iparosai is szépen boldogulnak. A hivatalnokok serege azonban vándormadarak csoportjaként hagyta el a várost, amelynek az életében akkora szerepet játszott évszázadokon keresztül. Majd jön a talányos párhuzam, miszerint „kulturális szempontból bátran állíthatjuk, hogy ha Noviszád a szerb Athén, akkor Szombor legalább is Téba mellette, amely a szerb nemzeti gondolat ápolásában és fenntartásában alig maradt el valaha is Athén mögött”.
Veliki Becskerek közgazdasági, közigazgatási és kulturális tekintetben egyaránt természetes központja a jugoszláv Bánságnak. Szorosan hozzátartozik a kis Béga, „amiről nem tudni, csatorna-e, vagy folyó, mert folyónak nem folyik, de ahhoz, hogy csatorna legyen, túlságosan szabályozatlan a vízmedre”. Mégis, ez a kis vízér tartotta a lelket ebben a városban, s a vidék gabonakereskedelmének központjává tette. „Benne van a levegőben a városi jelleg, az emberek öntudatos fellépése, biztonságos serénykedése és messze vidékekkel szemben kiáradó kultúrfölénye adja meg nem is egyszerű városi, de határozottan nagyvárosi jellegét.” Az egykori megyeháza már megkopott ugyan, előtte a téren „a Felszabadító nagy Péter király gyönyörű szobra” azonban hangulatossá teszi a központot.
Majd a Dunabánság térképén Arangyelovác, Mladenovác, Pozsarevác, Szmederevó, Kragujevác, Szmederevszka-Palánka után sor kerül a negyvenezer lakosú Szenta bemutatására is. Az ismertetés szokványosan unott, mégis itt olvasható az Ismerjük meg a Dunabánságot című „királyi útikalauz” legőszintébb meglátása: „Iskolaügyét az elmúlt évben súlyos csapás érte – mutatott rá a tudósítás –, jó hírnevű, nagy költséggel és becézgető szeretettel kiépített nyolc osztályos főgimnáziumát négyosztályú algimnáziummá fokozták le, ami nemcsak kulturális, de gazdasági veszteséget is jelent a városnak. Nemcsak a szentai szülők kénytelenek ilyenformán tanulni vágyó gyermekeiket a felső osztályok elvégzése végett idegenbe járatni, hanem elvesztette a város azt a nem jelentéktelen jövedelmet is, amit a néhány száz vidéki ifjú szentai iskoláztatása jelentett.” Ezen az egy bekezdésen kívül Fenyves Ferenc A meggazdagodás könyve című kiadványának minden sorából bántó forróságában tör a fölszínre a birodalmát féltő sajtómágnás aktuális hatalom iránti lojalitása.
