Panaszkodnak a nagybecskereki vállalkozók, hogy egyik náluk megtelepedett német cég, amely egyébként ötezer(!) munkást foglalkoztat, elszipkázza tőlük a munkásokat. A Dräxlmaier tíz évvel ezelőtt kezdte meg tevékenységét a legnagyobb bánáti városban, és azóta több mint húszmillió eurót ruházott be új csarnokokba, s több világhírű autógyár beszállítójaként érdekében áll jó munkaerőt alkalmazni, ezért tisztességesen meg is fizeti őket. Ez utóbbi szúrja a szemét a helyi vállalkozóknak, hiszen közülük nem kevesen csak a törvény által megszabott, nem egészen 25 ezer dináros bért fizetik. Érthető hát, hogy aki megteheti, átvándorol a német munkaadóhoz. Arra is volt példa, hogy egyik napról a másikra egy teljes műszak hagyta ott régi munkahelyét, s beállt a Dräxlmaierhez.
Az érintett helyi vállalkozók azzal érvelnek, hogy az állam 7000–10.000 eurós munkahelyenkénti támogatást nyújt a külföldinek, hatalmas előnyhöz juttatva ezzel. Érthető, hogy hozzá szegődnek az emberek.
Tény, hogy a kormány a (nép) pénz(é)n, időt és udvarlást nem spórolva, igyekszik minél több külföldi befektetőt Szerbiába vonzani, de azt is tudni kell, hogy ilyen esetben csupán azt köti ki, hogy a munkaadó a mindenkori minimálbér ötnegyedét köteles kifizetni az embereknek. Márpedig tudni kell, hogy országos szinten több mint 350 ezer dolgozó kapja a megszabott minimális összeget, amiből aligha tud megélni egy család. Sőt, a magánosoknak is ugyancsak össze kell húzniuk a nadrágszíjat. Éppen ezért nem kell csodálkozni, netán felháborodni azon, hogy a jó szakemberek könnyen munkahelyet váltanak.
Egyébként a szakemberhiány nemcsak nálunk jelenség, a fejlett országokban már valóságos katasztrófahelyzet alakul ki emiatt. Mi több, Magyarországon, főleg az építőiparban, amely az anyaország gazdaságának egyik húzóágazata, a munkaadók különféle trükkökkel „óvják” dolgozóikat a „fejvadászok”-tól. A munkavédelmi előírásokra hivatkozva az építőhelyeket átláthatatlan fóliával veszik körül, mert már nemegyszer megesett, hogy a konkurencia, természetesen magasabb bért ígérve, az építőállványokról csalogatta le a kőműveseket, ácsokat, vasszerelőket.
A szerbiai mezőgazdaságban, pontosabban a málnatermesztőknek is sok gondot okoz, hogy nincs napszámos. Újabban már harminc eurót ígérnek napjára, ami 3 eurós órabért jelent. Csupán összehasonlításképpen tesszük szóvá, hogy néhány évvel ezelőtt a kőművesek két euróért vállalták a munkát, a segédmunkásaik pedig kénytelenek voltak megelégedni 1,20 euróval.
Kétségtelen, hogy ez a jelenség az elkövetkező években még inkább súlyosbodni fog, hiszen az európai országok lakossága gyorsuló ütemben elöregedik, miközben a gazdaság éves 2-3 százalékos vagy ennél is nagyobb növekedését csak úgy lehet fenntartani, ha sikerül megfelelő munkaerőt toborozni. A nyugat-európai országok szívesebben alkalmazzák az ókontinensről származókat, hiszen nekik van több-kevesebb munkaszokásuk, s ahol nem lehet robotokat alkalmazni, betanításuk után értékes munkát tudnak végezni. Azt pedig talán mondani sem kell, hogy nem két-három eurós órabért fizetnek, hanem ennél jóval többet, ezért a szegény(ebb), főleg kelet-európai országok munkaerőpiaca lassan kiürül.
Mindezt tetézi a sajnálatos körülmény, hogy három évtizeddel ezelőtt gyakorlatilag megszűnt Szerbiában a szakmunkásképzés, vagyis jó néhány szakmában nincs utánpótlás. De növeli a gondot a folyamatosan csökkenő népszaporulat is. Ma már tagadhatatlan tény, hogy a nyolcadik osztályt befejező diákok közül csak az nem iratkozik középiskolába, aki nem akar. S még így is őszre hozzávetőleg kétezer hely marad betöltetlenül.
Mindebből az következik, hogy a honi munkáltatók elfelejthetik az olcsó munkaerő fogalmát, és vagy megfizetik a még elérhető dolgozókat (és azokat, akik nem mentek el vendégmunkásnak), vagy becsukhatják a céget.
Mert a szerbiai munkahelyeken is egyre inkább a pénz beszél.
