Traktorokkal vonultak az utcára hétfő reggel a požarevaci mezőgazdasági termelők, így fejezték ki a napraforgó alacsony felvásárlási ára miatti elégedetlenségüket. Arra figyelmeztették az illetékeseket, hogy radikálisabb módszerekhez is készek folyamodni, mivel a 28,50 dináros ár a termelési költségeket sem fedezi, miközben tavaly 37–41 dinárt is kaptak a terményért…
Már-már unalmassá válnak az ilyen, meg ehhez hasonló sivár hírek. Évek hosszú sora alatt számtalanszor találkozhattunk velük. Félreértés ne essék, az alacsony felvásárlási árak, a jövedelemátömlesztés az agráriumból más ágazatokba, a feldogozók őrült profithajhász viszonyulása, kartellezése, a monopolista viselkedése nem új keletű dolog, nem a mostani vagy az előtte lévő nómenklatúra kitalációja.
Úgy zsarolják meg a gazdákat, ahogy akarják, az önköltségnél alacsonyabb árat kínálnak málnáért, szederért, meggyért, szilváért, gabonáért… mert tudják, hogy a megtermelt javakat sokszor nem lehet tárolni, azonnal értékesíteni kell a betakarítás után.
(Fotó: Gergely Árpád)
A termelők kiszolgáltatottsága örökös jellegű, igaz, olykor engednek a szorításon, de csak akkor, amikor már nyilvánvaló – betelt a pohár! Nos, most úgy látszik, hogy még mindig nem telt be, mert még mindig van, aki termel, van, akinek (így ahogy van) még mindig jó! Ezért van az, hogy mindössze 150 termelő, traktor próbálta nyomatékosítani másfél órás útzárlattal az elmúlt héten Požarevacon a gazdák követeléseit, hogy végre az állam tegyen rendet az árviszonyok területén, azaz hogy vessen véget a tisztességtelen piaci viszonyoknak. Na de hol volt ekkor a többi termelő, hisz Dunát lehet rekeszteni velük, nem utat?! Az országban ugyanis több mint 360 000 traktor van. Meg azt mondják több, mint félmillió gazdaság. Igaz, számuk rohamosan csökken. Azt szokás mondani, hogy a statisztika mindent lát, de azt már nem látja, hogy évente hány gazda adja fel a tisztességtelen harcot, megy tönkre. Vagy: hány udvarban marad nyitva az istálló- meg ólajtó, hány udvar borul gazba, hány falu néptelenedik el – örökre...
Hogy van az, hogy senki nem tiltakozik? Hogyhogy nem tömörülnek a gazdák, hogyhogy nincs képviseletük a gazdasági kamarában? Vagy, hogyhogy nem alakítanak pártot, mondjuk mint a nyugdíjasok, hisz éppen elegendően vannak ehhez. Hogy van az, hogy a vajdasági termelők – akik sokkal nagyobb hányadát adják az ország össztermelésének (nemcsak napraforgóból), mint a Szerbia központi részén lévő tiltakozók – hallgatnak? Talán belefáradtak mindenbe. Vagy beletörődtek a sorsukba? Dehogy, mindezért a jó neveltetésük hibáztatható. A mi gazdáink dolgoznak, és nem érnek rá tiltakozni, utakat torlaszolni, alkudozni, politizálni...
Valaki egyszer azt találta mondani: a helyzet jó, csak reménytelen. De olyat is hallottam: nem kell félni – jobb úgysem lesz! Mármint olyan szempontból, hogy a feldolgozóipar folyamatosan csökkenti a felvásárlási árakat, szigorítja a felvásárlási követelményeket. Másrészt azt tapasztaljuk, hogy a boltok polcain a felvásárlási árnál többszörösen magasabb áron értékesítik a termelőktől aprópénzért megvett portékát. A minőség pedig nem ritkán – megkérdőjelezhető. Minden szemetet eladnak, különösen nekünk, akik az Európai Unión kívül rekedtünk. Így van ez az étolajjal is, amely készülhet napraforgóból, szójából, kukoricából. Meg ki tudja, hogy mi mindenből nem! A technológiai fejlődés olyan hihetetlen ütemben halad, hogy „még fából is lehet vaskarikát csinálni”! És ezt el is lehet adni, csak tetszetősen kell becsomagolni.
