A félelem vagy a közöny uralkodott el azokon az embereken, akik szemtanúi voltak egy bántalmazásnak az egyik belgrádi villamosjáraton? Ki tudja. Tény, hogy senki egy szót nem szólt annak a férfinak, aki, mint utólag kiderült, egy 15 éves lányt bántalmazott. Nem ütötte meg ugyan (ha ez egyáltalán enyhítő körülmény), mégis, ahogy azt az ipari kamera felvette, a férfi és a lány közötti szóváltást (ugyan néma felvételről van szó, de a gesztusok szóváltást feltételeznek) követően a férfi, aki húsz évvel idősebb a lánynál, teljesen ránehezedett a lányra, és közvetlen közelről mondogatott neki valamit. A lány először a kezével próbálta távol tartani a férfit, majd ahogy csak bírta, összehúzta magát az ülésen és tűrt. Mindeközben a lány háta mögött és a jármű másik oldalán többen is ültek. Az utasok közül senki nem reagált, mintha teljesen süketek és vakok lettek volna, mintha semmi sem zajlana körülöttük, némán ültek és tűrtek.
A pszichológusok már megpróbálták elemezni a helyzetet. Volt, aki a bombázások idejére vezette vissza a jelenlegi társadalmi állapotokat. A félelemre attól, hogy nehogy bajt okozzanak maguknak, vagy esetleg a bíróságon kelljen tanúskodniuk. Volt, aki a neveltetéssel magyarázta, hogy a patriarchális nevelésben a nőnek meg kell tanulnia tűrni. És volt aki azt mondta, elidegenedtünk egymástól. Mindenki csak a saját dolgával foglalkozik. Ami az ajtó mögött, négy fal között történik, magánügy. Na de kérem, itt nem volt sem ajtó, sem négy fal! A villamos közterület, és mint ahogy a felvételen is látszik, ez már több volt egy veszekedésnél vagy szóváltásnál, és ami ennél sokkal fontosabb, az áldozat kiskorú.
Amennyire közönyösen viselkedtek a szemlélődő utasok, annyira parázs vitát váltott ki a felvétel a közösségi oldalakon. Mindenki ítélkezett az utasok felett. Véleményt alkottak a helyzettel kapcsolatban, ki élesebbet, ki enyhébbet. Ötleteket osztottak, mit hogyan kellett volna. A kritika minden esetben helytálló, de a virtuális világban mindig okosabbak, kreatívabbak, bátrabbak vagyunk. Amíg csak a szavakon áll, tudjuk hogyan kell a hőst játszani, de vajon valóban úgy tett volna bárki is, ha azon a villamoson utazott volna, mint ahogy kommentál? Sajnos kétlem. Hiszen szinte nap mint nap elmegyünk szótlanul egy hajléktalan mellett, egy alig lépkedő idős ember mellett, az utcán sarokba kuporodó nő mellett, vagy egy piszkos, maszatos gyermek mellett, esetleg egy földön fekvő ember mellett úgy, hogy meg sem kérdezzük, mi van vele, jól érzi-e magát. És persze becsukjuk az ablakokat, vagy felerősítjük a zenét, ha a szomszédban túl hangosan veszekednek.
Elidegenedtünk egymástól, ez tény. Miközben az ember társaslény, egyre inkább háttérbe szorulnak a kapcsolatok, az emberi érzések felebarátaink iránt. És megfeledkezünk arról, hogy akár mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe, mint az a lány, az utcán, a buszban, az üzemanyagtöltő-állomáson... Hát kitől kérnénk és várnánk segítséget, ha nem a környezetünktől?
És most jogosan formálhat kritikát az olvasó az én megrovó szavaim miatt is. A nagyvárosban nehéz úgy végigmenni az utcán, hogy ne találkozzon az ember egy-egy szomorú vagy felháborító sorssal, vagy olyan emberrel, aki segítségre szorul. Én meg szoktam állni, ha úgy ítélem meg, hogy tudok segíteni. Be kell vallanom, nem mindig fogadják el a segítséget, és az is tény, hogy egy erősebb férfival szemben nem venném fel egyedül a harcot, de hiszek abban, hogy ha egy ember megpróbál segíteni, mások is csatlakoznak hozzá. Két ember vagy három pedig már több az egy bántalmazónál.
