Sűrűn eszembe jut édesapám intő szava: „Ne higgyetek nekik soha!” Óvatossága, bizalmatlansága személyes tapasztalatain alapult. Családunk ugyanis egyike annak a sok ezer magyar családnak, akiket 1944-45-ben földönfutóvá tettek, kiforgattak a saját vagyonukból, kisemmiztek. Amikor bejöttek a partizánok, apámék több mint 100 holdas gazdaságát 4 holdas parcellákra darabolták fel, agrárföldként osztották szét azok között, akik a leggyorsabbak voltak, akik elsőknek értek oda. Dédöregapámat, akit a falu gazda Varga néven ismert, rendszeresen bekísérték éjszakára a községházára, egy kis „puhításra”, aztán másnap déltájt, amikor legtöbb volt a járókelő az utcákon, hazaengedték, hogy mindenki láthassa gazda Vargát – össze-vissza verten. A házból pedig elvittek mindent. Úgymond fegyver után kutattak, zsákmányként pedig az utolsó kiló cukrot, téli harisnyát is zsebre vágták a sifonér mögötti kuckóból.
De ez még nem jelentette a baj végét. Jött az „obaveza”, a padlássöprés, és az – adó. A házban már nem maradt gabona, nem maradt miből fizetni, így hát a „10-es” cséplőgépet 13 mázsa búzáért kellett „áruba bocsátani”. Sajnálhatta a család, jó, megbízható gép volt, még a szomszéd faluból is jöttek csépelni. Mindhiába – fizetni kellett! Viszont arról is sokat hallottam apámtól, hogy nem mindenkinek kellett akkortájt adót fizetni – a magyaroknak mindenképp!
Semmi újdonság a nap alatt: már akkor is voltak egyenlők – és egyenlőbbek. Akárcsak ma – eltelt 72, 73 év után. Azok elvették, ezek átjátszották egymás kezére az egykor elkobzottat, és most már minden legális, befészkelték magukat a máséba és bitorolják, amit mindmáig nem adtak vissza, és nem is szándékozzák visszaadni azt, amit generációk teremtettek arcuk verejtékes munkájával.
Van, aki simán megtagadhatja az állam iránti kötelezettségnek a törlesztését, mint például Irinej pátriárka, aki az ortodox karácsony napján adott interjújában ország-világ előtt kijelentette: a szerb pravoszláv egyház mindaddig nem hajlandó adót fizetni az államnak, amíg nem kapja vissza a restitúciós eljárásban mindazt, ami megilleti. Egyben megköszönte, hogy az egyháza visszakapta az erdőket és a szántókat, különösképp a bácskai szántókat, hisz itt kapott ezekből a javakból legtöbbet vissza a pravoszláv egyház!
Állam az államban, mondaná valaki, hisz az említett egyházi méltóság elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy az állammal egyenlő partnerként tárgyaljon, jobban mondva alkudozzon. Teheti ezt, hisz a laikusnak úgy tűnik, a szerb pravoszláv egyház szívesen irányítaná még az államot is (néha ez sikerül is neki)! Persze sokan nem tudják, hogy a pravoszláv egyháznak már vissza származtatták a restitúciós eljárásban igényelt javak 98 százalékát! És az igazsághoz tartozik az is, hogy nem minden vallási felekezet tud ilyen eredménnyel dicsekedni. Sőt vannak egyházak, melyek azt sem tudják bizonyítani, hogy egykor volt templomuk! Mert az elvtársak lebontották őket, hivatalos okmányt hős cselekedetükről pedig „elfelejtettek” kiállítani.
Tény továbbá az is, hogy az említett pátriárka által vezetett egyház üzleti tevékenységet (is) folytat: például hoteleket, hosteleket működtet vallási turizmus céljából. Vagy például: a kolostorokban készült pálinkát, borokat, egyéb élelmiszert értékesít – évi szinten állítólag 130 millió dináros bevétele származik az ilyenfajta üzletelésből. Erre a bevételre persze adót nem fizet!
Tovább gombolyítva a fonalat. A minap fizettem ki a házadót, amely érdekes módon évről évre jelentősen növekedik: még 2013-ban 6000 dinárt kellet fizetnem, 2016-ra már ennek az összegnek a kétszeresét. Igaz, végső elkeseredésemben már én is gondoltam valami hasonló megoldásra, mint a főtiszteletű pátriárka: „csípjenek” le egy picit abból a visszaigényelt földből, amit a családunktól 72 évvel ezelőtt elvettek. Nekem mindenképp megéri. Ha ugyanis a termőföld jelenlegi árát veszem alapul, és még csak nem is számítom bele a 72 éven át ki nem fizetett földhasználati illetéket az elvtársak részéről, akkor is csupán néhány centimétert vehetnének el a visszatérítésre igényelt földmasszából!
