Tél volt, esett a hó, legalábbis így emlékszem, így szeretek emlékezni arra a napra, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy valóban esett, hiszen tudjuk, a szív memóriája gyakran elferdíti az emlékeket, háttérbe szorítja a kellemetlen pillanatokat, és felnagyítja, szükség esetén költői szabadsággal egészíti ki az egykori szép perceket. Sokszor csak szívünk eme csalafintaságával tudjuk mi, emberek elviselni saját múltunkat. Tehát tél volt, a magas ég aljáról óriási fehér hópelyhek hulldogáltak, érkezésükkor nedves kis foltokat csókoltak kopott kabátomra, miközben a becskereki utcák járdáját koptatva kedvenc CD-klubom felé igyekeztem. Amióta az MTV-n meghallottam, hogy megjelent a U2 Achtung Baby című albuma, iskola után naponta betértem a klubba, arról érdeklődve, mikor kapják már meg a várva várt CD-t. Abban az évben, korábban, a barátommal ugyanekkora hévvel vártuk, mikor érkezik már meg városunkba az első példány a Nirvana Nevermind és a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magic című nagylemezéből. Az egyre erősödő szélben és havazásban minden lépés után biztosabb voltam abban, hogy ezúttal szerencsém lesz, és alkalmam adódik arra, hogy a tizennyolcadik születésnapomra kapott pénzből, amit kabátvásárlásra ajándékoztak, Hemingway hatkötetes válogatott művei mellé sikerül megszereznem kedvenc együttesem legújabb albumát is.
Azokban az években valódi kincsként tekintettünk egy zenei albumra. Az uzsonnára kapott zsebpénzből kezdetben hetente kispóroltam egy kazettára valót, amikor megjelentek a lengyel hamisítványok, még többet is. Órákat tudtam bámészkodni a zeneboltokban, nézni a lemezeket és a kazettákat, akárcsak később a kompakt diszkeket a CD-klubokban, ahol meghatározott összegért diszkről átvételezték kazettára a zeneanyagot, de akár egy-két napra ki is lehetett kölcsönözni az adott CD-t, és otthon vagy ismerősnél átvenni. Az utóbbi eset akkor volt különösen kifizetődő, ha ugyanazt az albumot többen is szerettük volna a magunkénak tudni, és megosztoztunk a CD-kölcsönzés költségein. A diszkek elterjedésével később fokozatosan lecseréltük a hallgatástól elnyűtt és meggyűrődött kazettáinkat digitális zenehordozókra, azt remélve, hogy zenehordozó tekintetében elértük a tökélyt, bár a zenei ínyencek azonnal megmondták: semmi sem helyettesítheti a jó öreg bakelit lemezt. Technikai különbözőségeiktől eltekintve a lemez, a kazetta és a CD is egyben megegyezik: teljességet alkot.
A közelmúltban olvastam, hogy Katy Perry énekesnő Prism című albuma pillanatok alatt felkerült a Billboard toplistájának első helyére, nem is akárhogyan, az adott héten több kelt el belőle, mint a listán őt követő kilenc helyezettből együttesen. Ez önmagában nagyszerűen hangzik, azonban tudni kell, hogy ez a szám 300 ezret tesz ki. A szakértők szerint Katy Perry albuma legfeljebb kétmillió vásárlóra számíthat, ami az egykori listavezetőkhöz képest nagyon szerény példányszám (összehasonlításképpen: Michael Jackson Thriller című nagylemezéből a nyolcvanas években ötvenmillió példányt adtak el). Ezek az adatok késztették arra a Guardian zenekritikusait, hogy feltegyék a kérdést nemcsak arra, hogy vajon az internet tönkretette-e a zenehordozót, hanem arra is, hogy elérkeztünk-e a zenei album, mint művészi teljesség eltűnésének előszobájába. A digitális zeneboltokban „darabszámra” lehet vásárolni dalokat: ahelyett, hogy a szerző által összeállított albumot vennék meg, az érdeklődők sok esetben élnek a lehetőséggel, hogy saját maguk által összeválogatott dalokból CD-t állítsanak össze. A közelmúltban első ízben kiosztották a Youtube zenei díjakat azoknak az előadóknak, akiket leggyakrabban néznek és hallgatnak meg ezen a megosztón. A megváltozott zenehallgatási szokások is arra utalnak, hogy a zenei album valóban a végnapjait éli.
Számomra egy album sohasem több zeneszám egyvelege volt, hanem mindig teljességet képezett. Lehet egy albumon tíz-tizenöt jó dal, de attól az még nem feltétlenül lesz jó album. Ugyanúgy fordítva is érvényes, lehet, hogy egy szám önmagában nem slágergyanús, de az album részeként tökéletesen működik. A zenei albumoknak a zene mellett borítójuk is van. Igényesebb előadók esetében a borító is külön történet volt, legyen szó a Beatles legendás Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című albumáról, vagy a Pink Floyd bármelyik nagylemezéről. Egyes együttesek esetében egész csapatok dolgoztak ezen. A zenehallgatás külön szertartást képezett. Kiemeltük a borítóból a lemezt, a kazettát vagy a CD-t, lejátszottuk, zenehallgatás közben megvizsgáltuk a borítót, a képek mellett esetleg a dalszövegeket is elolvastuk, megnéztük melyik dalt ki írta… Úgy tűnik, mára mindez a kifulladás fázisába érkezett. A digitális éra, az internet és a Youtube visszafordíthatatlanul hanyatlásra ítélte a zenei albumot. A mai fiatalok nem takarékoskodnak az uzsonnára kapott zsebpénzzel, hogy a hét végére maradjon annyi, hogy lehessen venni egy lemezt, egy kazettát vagy CD-t, egyszerűen csak megkeresik a Youtubon a hallani kívánt dalt, meghallgatják, majd keresnek másikat. Egy átlagos youtubos zenehallgató nem albumokat hallgat, csupán dalokat. Bárhogyan is legyen, a Pink Floyd Dark Side of the Moon, a Clash London Calling, a Beatles Abbey Road, a U2 Joshua Tree, a Smiths The Queen is Dead, az R.E.M. Fables of the Reconstruction, a Simple Minds Street Fighting Years vagy a Stone Roses azonos című albumát, és még nagyon sokáig sorolhatnám, képtelen vagyok parciálisan, darabszámra hallgatni. Talán ez az öregedés első jele? A régi beidegződésekhez való ragaszkodás az általánosan elfogadott új szokásokkal szemben? Nem tudom.
Másfél órát sétáltam a hófúvásban, amíg a CD-klubban egy krómdioxidos kazettára átvételezték a régóta áhított albumot. Rejlett valami különleges zsibongás abban az örömteli várakozásban. Ott, a becskereki macskaköveken, a régi kabátomra hulló hatalmas hópelyhek alatt értettem meg, hogy létezik olyan rajongás, amely a világ végéig tart.
