A mindenkori kormány már évek óta – szóban – kíméletlen harcot folytat a szürkegazdaság és a feketézők ellen. A piacok ütött-kopott asztalkáin néhány szál kolbászt, margarint, trikót, bugyit és zoknit árusítók naponta rettegnek, hogy megjelennek a felügyelők és elkobozzák tőlük mindazt az árut, amire nem tudnak számlát felmutatni. És ezzel kapcsolatban a hivatalos szervek azt állítják, hogy tulajdonképpen az ország gazdasága ellen működnek. Arról azonban egy szó sem esik, hogy az apró csempészek, csencselők miért léteznek és létezhetnek. Elsősorban azért, mert az áraik és az árujuk minősége versenyképes a boltokban található cikkekkel szemben. Másrészt, nincs más munkalehetőségük. Azt azonban aligha lehet állítani, még kevésbé bizonyítani, hogy ők juttatták az ország gazdaságát ebbe a helyzetbe.
Egyes szakemberek ugyanis váltig állítják, hogy a különféle állami bevételek meg sem éreznék a csencselők által eltitkolt pénzügyi kötelezettségeket, ha azok, akik nagyban „működnek”, adót és járulékot fizetnének.
Pénzügyi szempontból nehéz lenne emelkedő összegű sorrendet felállítani mindazon ügyeskedő vállalkozókat illetően, akik ma már a legagyafúrtabb közgazdászt megszégyenítő ötletekkel játsszák ki a törvényeket, de várjuk ki a tavaszt és a nyárelőt, s magunk is tapasztalni fogjuk, hogy az újságokban hemzsegnek a hazai és külföldi nyaralást kínáló hirdetések. Az ilyen reklámokat megjelentető szerkesztőségeknek nem feladatuk ellenőrizni, hogy az illetőnek van-e működési engedélye. Ez a feladat másokra tartozik. Az azonban bizonyos, hogy a szóban forgók legnagyobb része magánemberként szervezi az üdüléseket (szállítással, vagy anélkül), a szakemberek szerint azonban éves szinten hozzávetőleg egymilliárd euróra tehető a forgalmuk. Ha legálisan tevékenykednének, ez kétszázmillió eurót hozna a költségvetésnek.
Hasonló a helyzet a felkapott hazai üdülőhelyeken. Annak ellenére, hogy az egyik fürdővárosban évente legalább tizenötezer turista megfordul, s akár egy-két hétig ott pihen, az illető község eddig még a tartózkodási illeték összegéből egy megveszekedett dinárt sem inkasszált.
A személy- és áruszállítással foglalkozó cégek sem különbek a Deákné vásznánál. A vállalkozó vesz néhány járművet, hivatalosan alkalmaz két-három gépjárművezetőt, s ennek ellenére mindegyik autóbusza naponta szállítja az embereket. Általában különjáratokról, vagyis a feketén nyaralásszervezéssel foglalkozók utasairól van szó.
Az is logikus, hogy akik ilyesmivel foglalkoznak, nem kimondottan toprongyos szegény emberek, hiszen egy, a közlekedésbiztonság előírásainak is megfelelő társasgépkocsi akár százezer, vagy ennél több eurót is megér.
Az már csak hab a tortán, hogy a beavatottak szerint Szerbiában legalább félmillió ember foglalkozik a lakásának vagy a szobájának a bérbe adásával. Az effajta tevékenység után húsz százalék adót kellene fizetni, de a törvénykövetően megkötött bérleti szerződés ritkább, mint a fehér holló.
A fentebb szóba kerülteket szinte senki és semmikor, vagy csak nagyon ritkán ellenőrzi. Pedig rajtuk és a többi feketén dolgozókon keresztül valósul meg a haza össztermék egyharmada. Egyes szakemberek szerint a fele.
Eurómilliárdok tűnnek el ilyen módon. Márpedig erre a pénzre égetően szüksége lenne az államnak.
S az is bizonyos, hogy nem a kartondobozokból ácsolt pultokon bugyit, zoknit és atlétatrikót árulgatók zsebében marad az elsíbolt pénz. Az övékénél sokkal nagyobb (félő, hogy érinthetetlenebb) bugyellárisokat töltenek meg az ügyeskedők.
