Mivel közlekedik a leggyakrabban?
Szeretek utazni, úton lenni. Legyen az bármilyen módja az utazásnak, nekem mindegy, a lényeg az úton levés, az utazás közbeni élmények és az útitársak a fontosak. Életem során sikerült is megtapasztalnom a kérdőívünkben szereplő mindegyik utazási módozatot, valamennyihez kötődik pozitív és negatív élményem egyaránt.
Gyerekkoromban nagyrészt kerékpárral közlekedtem. Mivel a családunknak nem volt autója, minket a napközibe, óvodába is biciklivel vittek a szüleink, hó áldotta teleken pedig édesapám kerékpárja mögé kötött szánkón, mint valami kiskirályok, érkeztünk reggelente az oviba. Már hatévesek elmúltunk, amikor megkaptuk első kerékpárunkat, és onnan kezdve már a sajátunkkal közlekedtünk. Mindenhová biciklivel mentem, rengeteg időt töltöttem a nyeregben, azzal jártam iskolába, edzésre, a barátokhoz, állandó kelléke volt mindennapjainknak. Ahogy Palicsról elkerültem a szabadkai gimnáziumba, rendszeres tömegközlekedő lettem, városi busszal jártam nap mint nap. Rengeteget vártunk, főttünk és fagyoskodtunk várakozás közben, több olyan időszakot is megéltünk, amikor rendszertelenül jártak a városi buszok, nem lehetett tudni, mikor jön a következő. Nem volt mit tenni, vagy várt az ember és barátkozott a buszállomáson, vagy megpróbált hazastoppolni. A gépkocsikkal így kerültem közelebbi kapcsolatba, középiskolás éveim alatt rendszeressé váltak ezek a hazastoppolások, én pedig azóta is imádok az anyósülésen utazni, figyelni az utat, a környezetet, remek dolog halk zene kíséretében végigbeszélgetni rövid és hosszú utakat. Egyetemre Újvidékre mentem, így részese lehettem a Szerbiai Vasutak talán legrosszabb időszakának, amikor a Szabadkától a székvárosig tartó út akár hat-hét óráig eltartott, Szabadkától Horgosig, Zomborig vagy Zentáig pedig végtelen zötykölődés várt az emberre, ha egyáltalán elindult a járat aznap, miközben nem volt fűtés a kocsikban, sokszor világítás sem, hogy az alapvető tisztasági követelmények hiányáról ne is beszéljünk. A diákok a pénteki hazautazáskor és a vasárnapi visszaútkor úgy összezsúfolódtak, mint a szardíniák. Szerencsére a marhavagonokban való utazást jómagam csak láttam, megtapasztalnom nem kellett. Sokkal jobb élmények fűződnek a távolsági buszjáratokhoz, mert azok legtöbbször gyorsabb célba jutást és tisztább utasteret jelentettek, de jóval borsosabb áron, így azok, akiknek volt lehetőségük vasúton közlekedni, a sok negatívum ellenére anyagi megfontolásból ezt az utazási módot választották.
Újvidéken aztán rájöttem, hogy akármekkora nagyvárosról is beszélünk, korántsem akkora, hogy a távolságok nagy része ne lenne leküzdhető két lábon. Mivel elegem lett a városi buszokon való zsúfolódásból, elkezdtem mindenhová gyalog járni. Ennek az egyik legnagyobb előnye, hogy az ember felfedezi a települést, ahol él, ráadásul rendkívül egészséges is. A legtöbbet azóta is gyalog közlekedem, habár ennek vannak kellemetlen okai is. Amikor visszaköltöztem Szabadkára, újra nyeregbe pattantam, volt 5-6 biciklim is, de miután az utolsót is ellopták, és nem láttam reményét sem annak, hogy a számomra értékes tárgyat a rendőrség megtalálja, úgy döntöttem, addig, amíg olyan életet élek, hogy szeretek meg-megállni sok helyen, ahonnan a drótparipám eltulajdonítható, nem lesz biciklim.
Kérdőívünkből is kiderül, hogy a vajdasági magyarok legfőképpen autóval és kerékpárral közlekednek – a válaszadók egyharmada választotta mindkét utazási módot –, nem sokkal lemaradva pedig a gyalogos közlekedés következik, a másik három opció összesen gyűjtött kilenc százalékot. Ebből is látszik, hogy a tömegközlekedés környezetünkben sokszor olyan rosszul megoldott vagy annyira hiányos, hogy az emberek inkább magukra támaszkodnak, saját járművel, tehát autóval vagy kerékpárral, esetleg „lábbusszal” közlekednek. Mindegy, melyik közlekedési eszközt választjuk, azt gyorsan meg fogjuk tapasztalni, hogy közlekedési kultúra Szerbiában alig létezik, rengeteg olyan közlekedő van – legyen az autó-, kamion- vagy buszsofőr, kerékpáros, gyalogos vagy motorkerékpáros –, aki azt hiszi, ő az utak királya. Tömegközlekedési kultúra meg volt valamikor, de sok helyütt eltűnni látszik, mert Vajdaságban is rengeteg olyan település létezik, amiben naponta egyszer vagy egyszer sem fordul meg busz vagy vonat, ahhoz, hogy az emberek eljussanak bárhová, a saját lehetőségeikre – jelen esetben gépparkjukra – kell támaszkodniuk. Ha pedig mégis buszra vagy vonatra jutnak, gyakorta szégyenletes körülmények között kell utazniuk, büdös, füstös, koszos járműveken, amelyek csakis óriási „jóindulatnak” köszönhetően juthattak át az utóbbi néhány műszaki vizsgán. Az utak minőségének taglalásába pedig jobb bele sem kezdeni.
