Lehet-e vajon délen következetes és erkölcsös küzdelmet folytatnia ugyanannak a kormánynak, amely északon hasonló törekvésekért a szakadárság billogját üti az autonómia híveire? Persze, álságos a kérdés, hiszen mindannyian tapasztaltuk az elmúlt hetekben, hogy lehet. Bizonyára meg is magyarázná a kívülállók számára a tudathasadásosnak tűnő kormány, hogy a két esetet nem lehet összehasonlítani, hiszen Koszovóban a kiszolgáltatott szerbek jogaiért harcolnak, míg a Vajdaságban senkit sem fenyeget veszély. Igen ám, csak éppen az itt élő kisebbségek jogai sem érvényesülnek olyan mértékben, mint amit elvárnának, vagy amilyenekkel élhettek a múlt század hetvenes éveinek közepétől.
Letudhatnánk, persze, a témát azzal, hogy a Vajdaság jogainak védelméről szóló nyilatkozat felvetése csupán ürügyként szolgált arra, hogy a szakadárság vádjának fölvetése megmozgasson némi tömeget, amelynek segítségével hátha sikerül eltávolítani a tartomány éléről a köztársaságival „nem kompatibilis” kormányt. Ez ugyan kétségkívül egyik célja volt a nem régi tüntetés megszervezésének, mégis tagadhatatlan, hogy ott motoszkál a fejekben: az autonómia valamilyen káros „termék”, negatív tendencia, és magában hordozza a szecessziót. Csak épp ez nem igaz. Mert mikor is kerültek felszínre az elszakadási törekvések Koszovóban? Amikor Miloševićék gyakorlatilag eltörölték mindkét tartomány autonómiáját, amikor elveszni látszottak az ottani többséget képező kisebbség jogai. A szakadárságot tehát a veszély, a jogfosztottság érzete, az elégedetlenség táplálja, nem az elégedettség.
S most térjünk vissza egy kicsit Vajdaságra! Szemmel látható, hogy az ország politikáját meghatározó kormánypártok – amelyek természetszerűen belgrádiak – nem szeretik az autonómiát. Hiszen tapasztalhattuk, hogy a demokrata kormány idején is csak döcögött az autonómia szekere, és ugyanaz a Bojan Pajtić tartományi kormányfő, aki korábban is ezen a funkción volt, csak most vált igazán autonómiapártivá, amikor Belgráddal szemben ellenzéket képvisel; vagy inkább most vált kifejezetté ez a törekvése. Alighanem mondanunk sem kellene, ha mindenki értené, hogy ez a természetes viszonyulás, mert miféle vezetője lenne az a személy egy autonóm tartománynak, aki nem akarja az autonómiát?
Eszerint mindig ellenzéki érdek az autonómia? Nem, csak a mindenkori kormánypártok igyekeznek a kezükben tartani a pénzt – különösképp, amikor a gazdaság pang, s az ország vesztesége gyors ütemben halmozódik –, márpedig az önrendelkezés pénzforrás nélkül eleve vesztésre ítéltetett. Az, hogy fejlettségben az egykori nagy országban is előkelő helyen álló Vajdaság a kis Szerbiában is a sereghajtó régiók közé süllyedt, korántsem az autonómiával magyarázható, hanem sokkal inkább annak a hiányával. Természetesen demagóg módon egy nagygyűlésen rásüthető, hogy minden bajnak ez az okozója (mármint a felemás önrendelkezés), miként a szakadárság vádja is, mert a szónokoktól nem lehet kérdezni, és cáfolni sem őket. Amíg tehát a centralista kormány nem látja be, hogy a központosított irányítás inkább gátolja a fejlődést, mintsem a decentralizált, addig nincs esély arra, hogy az önrendelkezési törekvéseket pozitívumként értékelje. (Mellékesen megjegyezhetjük, hogy voltak ilyen korszakok a múlt rendszerben is.)
És a kisebbségi autonómiákról még nem is szóltunk. A tartományunk ugyanis ilyen tekintetben igencsak sajátos helyzetben van. Koszovóban, mint tudjuk, nemzeti alapra épült az elszakadás, s úgyszintén ilyen alapon – csak most éppen az ott maradt szerb kisebbség védelmében – jöhet létre szerb autonóm körzet. A Vajdaságban viszont olyan mértékben eltolódtak az arányok a szerbség javára, magyarán: megcsappant a kisebbségek lélekszáma, hogy nemzeti alapon szóba sem jöhetnek szakadár törekvések, a többségi nemzet pedig aligha akar elszakadni a sajátjaitól. Szóba kerülhet viszont a kisebbségi autonómia, hiszen a koszovói szerb önrendelkezés mások számára is alkalmazható példaként szolgálhat, sőt bizonyára az Európai Unióban sem lesz figyelmen kívül hagyható. Mostanában például Erdélyben erősödtek föl az önrendelkezési törekvések. Talán nem kell ismételnünk, hogy ott is a szakadárság réme lengi körül az államalkotók gondolatait, pedig csak azokról a „széleskörű jogokról” lenne szó, amit a Gyulafehérvári Nyilatkozat 1918-ban ígért az ottani kisebbségeknek, és amire nemrégen Martonyi János külügyminiszter utalt: Magyarország elfogadja a területvesztését, de a szomszédos országoknak tudomásul kell venniük, hogy a területekkel együtt olyan közösségeket is kaptak, amelyek ragaszkodnak ahhoz, hogy az identitásukat közösségként őrizzék meg, és az egyéni asszimiláció helyett a közösségi integráció a céljuk.
