Hol van már a tavalyi hó? – kérdezhetnénk, amikor az Ipsos februárban készült közvélemény-kutatásának az eredményét olvassuk, mely szerint Szerbia lakossága a kétharmadhoz közelítő arányban (62 százalékban) nem hisz a politikusoknak. Három hónap alatt ugyanis annyi minden történt a politikai életben (no, ez az „annyi minden” igazán csak Koszovót jelenti), hogy akár meg is változhattak ezek az arányok. S mert hogy nem tudjuk, milyen irányt vett azóta a hívők és hitetlenek aránya (az előbbiek 8 százalékot képviselnek), maradjunk ezeknél az adatoknál!
Ha csak a naponta elhangzó véleményeket vesszük alapul – „a politikusok hazudnak” –, különösebben nem kellene meglepődnünk a közvélemény-kutatás eredményén sem. Akkor meg végképp nem, ha név szerint sorolnánk, hogy kik állnak az ország élén. Igazán értékelhető eredményt az adott volna, ha arról is tudomást szerzünk, hogy legalább az élvonalbeli politikusaink őszinteségéről miként vélekednek a polgárok. Mert józan ésszel, ugye, azt kellene hinnünk, hogy az egykori radikális – vagy szocialista színeket viselő, de ugyanolyan radikális – politikusok ideológiájukban semmiképp sem fordulhatnak száznyolcvan fokot, s ha ezt megjátsszák, akkor hiteltelenek. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a szükség törvényt bont, a kényszer pedig nagy úr, tehát be kellett látniuk, hogy egy gazdasági összeomlás előtt álló ország gyorsan el is jut az összeomlásig, ha nem vesznek nagy fordulatot, s nem indulnak el az unió felé, még ha ugyanúgy kacsintgatnak keleti irányba is. A politikai színváltásban azonban eléggé következetesnek tűnnek, ami egykori híveik számára ugyanúgy jelenthet csalódást, mint ahogyan kezdenek hitelesnek tűnni azok szemében, akik nemrégen még elképzelhetetlennek vélték, hogy – kényszerűségből vagy ésszerűségből – ekkora fordulatra képesek. Mert az élvonalbeli országvezetők között aligha találunk valakit – kivételként gondolhatnánk a pénzt kezelő miniszterre, ha annak idején populista ígéreteivel nem veszti el hitelét –, aki politikai pályája során mindvégig, vagy legalább többé-kevésbé ugyanazt az utat járta. A demokratákra ugyan nem ez volt a jellemző, ők viszont az ország számára létfontosságú kérdésekben képtelenek voltak előbbre lépni (így, utólag mindinkább látható, hogy nem is tehették volna újabb politikai földrengés nélkül). Gondoljunk csak Koszovó kérdésére, mert bármennyire is unalmas a téma, a Nyugat számára is elfogadható megoldás nélkül szinte minden, így gazdasági téren is további romlásra lett volna ítélve az ország.
Persze ez ügyben is érthető, hogy a polgár kíváncsi, és szeretne minél több információhoz jutni, s ha ez nem sikerül neki, akkor kételkedni, majd hitetlenkedni kezd. Pedig hát tudni kellene, hogy a politikus alapvető feladata az, hogy politizáljon, ennek pedig olyan elemei is vannak, mint a részletek elhallgatása, némi csúsztatás, mellébeszélés, esetleg még a kisebb-nagyobb hazugság is ide sorolható. Nekik kell felmérniük, hogy miként adagolhatják az információkat – kiskanállal-e vagy levesszedővel – ahhoz, hogy ne az utcára vonuló tömeg igyekezzen eldönteni politikai kérdéseket –, hogy ne térjünk ki korábbi tevékenységükre, amikor éppen ilyen céllal folytatták áldásosnak nem nevezhető tevékenységüket, igen sikeresen.
Alapjában tehát nem kell azon nagyon meglepődnünk, hogy a polgárok többsége nem hisz a politikusoknak, hiszen a gyengébb politikai érzékkel „megáldottak”, még azt is képesek kimondani választások után – nem ilyen árnyaltan –, hogy a kampány nem éppen az őszinteségről szól. A tetteik szerint kellene értékelni politikai vezetőinket, s ilyen tekintetben kissé túlzottnak tűnik a nép hitetlensége velük szemben, mert a haladók igazából azt teszik, amit ígértek: megoldják a koszovói kérdést, és teljes erővel igyekeznek az unió felé. Sőt még a korrupció fölszámolásának útjára is ráléptek, bár az az út igencsak rögösnek tűnik…
A 62 százalékos hitetlenkedés alapján némi ellentmondás sejlik ki abból az adatból, hogy ilyen nagyarányú kiábrándultság ellenére a polgárok többsége mégis hajlandó elmenni szavazni, s ez biztató is lehet, ahelyett, hogy kiábrándultan legyintenének. Mert a hiteltelenek sem egyformán azok, tehát lehet közülük választani, és mellettük is akad még néhány százalék, akik (még) nem azok.
