Ezernyi példát lehetne felsorolni arról, hogy vállalatok és vállalkozások, amikor nyakig merültek az adósságban, egyszerűen bejelentették, hogy tönkrementek, s nem képesek a beszállítók, a bankok és az állam felé törleszteni kötelezettségüket. Persze, ezt a több mint inkorrekt gazdasági manővert megelőzte a saját vagyonuk másra, elsősorban a családtagokra való átruházás, hogy a követelődzőknek semmi se maradjon, amivel hozzájuthatnának jogos követelésükhöz.
A tartozik-követel ügyvitel ily módon történő lezárása – egyébként – nem balkáni találmány, hiszen akár egy-két évszázadra is visszanyúlhatunk a hasonló példák fellelésében.
Tekintettel azonban a tényre, hogy Szerbiában is egyre több polgár kénytelen hanyagolni a felvett hitelek után járó részletek törlesztését, az Efektiva nevű, a banki hiteleket használó polgárok érdekeit védő polgári egyesületben felmerült az ötlet, hogy a csődeljárást ki kellene terjeszteni a fizetésképtelenné vált lakosokra is.
A szakemberek szerint országos szinten még nem beszélhetünk katasztrofális helyzetről, annak ellenére, hogy az 1,2 millió hitelnek egy tizede a pénzintézetek szemszögéből nézve nehezen behajtható. Ez annak ellenére is így van, hogy a hitelezők igyekeznek szilárd biztosítékot kérni az igénylőktől. A gondjuk azonban abban keresendő, hogy a kényszerbehajtás nem terjed ki a polgárokra, s – állítólag – csupán a gazdaságot, illetve a vállalkozókat érinti.
A másik, látszólag biztató körülmény, hogy nálunk lakosonként nagyjából 800 eurós adóssággal kell számolni, holott a környező országokban ez a tétel ezer euró nagyságrendű.
A hozzáértők szerint ennek az az oka, hogy a gazdasági válság előtt viszonylag (a más országok lakosaihoz mérten) kevesen adósodtak el erejükön felül. Amint beköszöntött a világméretű krízis, sokan visszakoztak, mert úgy mérték fel, hogy nem lesznek képesek rendszeresen törleszteni a részleteket.
A probléma azonban létezik, s erre szeretne megoldást javasolni az említett polgári tömörülés. Szerintük ugyanis be kellene vezetni a lakosságra vonatkozóan is a csődbe jutás intézményét. Szerintük ez nem jelentené azt, hogy a hitelezőnek lehetősége lenne minden ingatlanából és ingó vagyonából kiforgatni az érintett adóst, sőt – amennyiben van neki ilyen – a fizetését is csak annyira lenne szabad terhelni, hogy a maradékból meg tudjon a család tisztességesen élni.
Ha ezt az ötletet átültetjük a gyakorlatba, és a helyzet gyökeréig hatolunk, esetleg arra a következtetésre juthatunk, hogy egy erre vonatkozó esetleges törvény lényegében arra serkentené az embereket, hogy erejüket meghaladóan eladósodjanak, hiszen a csőd bejelentését követően a hitelezőnek alig maradna lehetősége a saját pénzéhez való hozzájutáshoz. Nincs szükség logikai bukfencre, hogy megértsük miről van szó: Szerbiában a „tisztességes megélhetés” kategóriája már régen csak a mesekönyvekben létezik. Ha ugyanis abból a tényből indulunk ki, hogy a munkanélküliség – hivatalosan is – 27 százalékos, a dolgozók egynegyede nem, vagy csak minimális fizetést kap, az 1,7 millió nyugdíjas közül több mint 500 ezren jogosultak a negyedévenként juttatott alamizsnára, mert bevételük nem éri el a 13 000 dinárt, akkor marad a lakosság egy igen vékony rétege, amely „tisztességesen meg tud élni”.
Lehet, hogy az Efektivának és a kormánynak is arra kellene törekednie, hogy mindenki csak addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér. S ez kiemelten vonatkozik az országra, amelynek vezetői az utóbbi időben szinte le sem vetik a kincskereső kisködmönt, amelyben végig vándorolták az emirátusokat, Oroszországot, a Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot…
Ha koldulásuk eredménytelen marad, félő, hogy elsősorban az állam lesz az első érintett egy újabb csődtörvény alkalmazásakor.
