Mire számít a kormányátalakítás során?
Lényegesen átalakítják a kormányt, hatékonyabban fog működni: 16 (6%)
Kozmetikai változtatások lesznek és minden marad a régiben: 178 (68%)
Kudarcba fullad a rekonstrukció, előrehozott választások lesznek: 64 (24%)
Olyan intézkedések egész sorát lehetne egy listára felírni, amelyek könnyíteni tudnának az ország helyzetén, javíthatnák a gazdasági körülményeket, csökkenthetnék a társadalom szélére szorult, megélhetéssel küzdő polgárok arányát. Kezdetnek rendet lehetne például tenni a párturalom alatt álló közvállalatokban, csökkenteni lehetne – a tavaly elhangzott választási ígéreteket egyszer végre be is tartva – a felesleges kormányügynökségek és -irodák számát, valódi és nem látszattakarékossági intézkedéseket lehetne foganatosítani, gatyába lehetne rázni az állami adminisztrációt, csökkenteni a bürokráciát, egyszerűsíteni az eljárásokat, befektetési procedúrákat. Azután, mellébeszélés és médiakampány nélkül lehetne hozzálátni a koszovói meg európai kérdések megválaszolásához: szakértelemmel és gyakorlatiassággal a szónoklatok és vagány, sajnálkozó semmitmondó, pontosabban semmirekellő nyilatkozatok helyett. Ezek talán segíthetnének valamennyit a tranzícióba, tétlenségbe, nemtörődömségbe, korrupcióba belefáradt Szerbián. Talán. Egy biztos: az e helyett beharangozott és a nyilvánosságot tűzbe hozó kormányátalakítás biztosan nem fog segíteni.
Az átalakítás mély lesz. Az átalakítás komolyabb lesz, mint azt sokan hinnék. Az átalakítás új programcélokat szül majd. Jól hangzottak a vezetőség legfontosabb tagjaitól hallott nyilatkozatok, mondatok az elmúlt napokban, sőt hetekben. Jól hangzik, amikor valaki mindehhez hozzáteszi, hogy „bizony nehéz helyzetben van az állam”, „bizony nem lesz könnyű kilábalni a gazdasági válságból”, „borzasztóan fájdalmasak lesznek majd egyes döntések”. El kell azonban mindent viselni a beígért – nem jó, de – jobb állapot érdekében.
Aztán, amint közelebb kerülünk a kormányátalakításhoz, annál világosabbá válik, miről is fog szólni – ezúttal is – valójában. Olyan ez, mint amikor valami már messziről bűzlik egy kicsit, de azért csak közelebb igyekszik férkőzni az ember, hogy meggyőződjön róla: valóban az-e, mint amire először gondolt.
A „rotáció” adta meg mindenre a választ. Mármint a kormányon belüli funkciók rotációja, amiről a kormányfő meg az elsőnek becézett miniszterelnök-helyettes nyilatkozott, akinek a funkcióját például még soha korábban nem fogták fel ilyen komolyan Szerbiában. Arról lehetett hallani, hogy a kormányátalakítás során a hatalmi pártok sürögnek-forognak, s a miniszteri meg egyéb fontos államvezetésen belüli pozíciókat annak alapján kapják majd, ki milyen ügyesen pörgött az átalakítási tárgyalások során. Magyarán: a kormányátalakítás lényege az lesz, hogy újraosztják a meglévő funkciókat a választásokat követően szövetségessé vált pártok. Mindez már eleve egy rendkívül bonyolult feladat, mert egyezkedni kell arról, hogy kinek mennyi miért jár, s a helyzetet csak nehezíti, hogy a meglévő funkciókhoz még hozzá is adhatnak, de el is vehetnek belőle – egyszóval nagy lesz a sürgés-forgás a kabinetben.
Jelenleg tehát a kormányátalakítás arról szól, hogy Dačić lesz-e végül Vučićból, Vučić lesz-e Vulinból, melyik miniszter asszonyt hagyja funkció nélkül a jelenleg legzsarolhatóbbnak számító Dinkić-párt, hogy Dinkić Dinkić marad-e, vagy két részre osztva, Dinkić–Forcan kettősként él tovább. Most már egyre ritkábban jut eszükbe a rotációba szédült politikusoknak, hogy ezekhez a feltételezésekhez, találgatásokhoz hozzátegyék: mindez az állam érdekében, a jobb életfeltételek megteremtése céljából szükséges. Az ország és a különféle tisztségek „párttalanítását”, vagyis a politikai befolyás felszámolását korábban beígérő pártoknak egyelőre még nem jutott eszükbe, hogy néhol esetleg pártokon kívüli szakembereket is alkalmazni lehetne. Sikerként könyvelhetjük majd el, ha – abban az esetben, ha elég nagy lesz a nyilvánosság nyomása – kineveznek egy ilyen személyt is, tisztán mutatóba.
Egyetérthetünk az elemzőkkel abban, hogy egyértelműen a demokráciát szolgálja, ha a tisztségviselők könnyen leválthatók, ha munkájukat rendszeresen értékelik. Akkor viszont, amikor ez a demokratikus folyamat olyan mély ütést kap, hogy egy-egy tisztségviselő sorsa kizárólag a pártvezetők kedvétől, baráti viszonyok fontossági sorrendjétől, a rotációs szerencsekerék fordulásától függ – háttérbe szorítva az eredményeket, bukásokat és botrányokat – akkor már teljesen feleslegessé is válik, csupán figyelemelterelésre szolgál, semmi hasznot sem hoz. A politikusoknak pedig duplán megéri: egyrészt nem arra koncentrál a közvélemény, amire kellene, másrészt pedig, éppen a jelenlegi erőviszonyoknak megfelelően és gyökeres változásnak álcázva, véghezvihetik elképzeléseiket, kijavíthatják a korábbi koalíciós egyezség kisebb-nagyobb baklövéseit.
