(Fotó: Ótos András)
Itt az idő, el kell ismerni, tudott valamit Ivica Dačić, amikor a május 6-i választások éjszakáján, az elnökválasztások félidejében azt nyilatkozta, még nem tudni ki lesz Szerbia elnöke, de tudni, hogy ki lesz a kormányfő. Péntek óta Ivica Dačić Szerbia új miniszterelnöke. Igen vegyes csapatot szedett össze, többnyire olyan emberekből, akiket már ismerhetünk. Elegyítette a kilencvenes és a kétezres évek kormányait.
Csütörtökön, a másnap reggelbe nyúló ülésnap kezdetén megismerkedhettünk az új kormányfő expozéjával is. A Dačić által beterjesztett program nem tartalmazott semmi olyat, amit eddig ne hallhattunk volna a korábbi kormányfőktől. A szocialista pártvezér beszélt a népesedési politika megújításáról, arról, hogy meg kell állítani a természetes népszaporulat negatív trendjét, hadat üzent a korrupciónak, új közbeszerzési törvényt ígért, amely átláthatóbb és igazságosabb lesz és gátat szab majd a „beállított eljárásoknak”. A legnagyobb hangsúlyt a gazdaság talpra állítására fektette, a piacgazdaság meghonosítását ígérte, kedvezőbb üzleti klímát a beruházóknak, az adóterhek csökkentését, és jelezte, cserébe elvárja a vállalkozóktól, hogy ne bocsássanak el senkit, adózzanak becsületesen és tartsák tiszteletben a játékszabályokat. Baloldali politikus lévén nem mulasztotta el kihangsúlyozni, hogy a szociális igazságosság társadalmát kívánja építeni, ingyenes oktatással és egészségüggyel, emellett ígéretet tett az államapparátus és a bürokrácia egyszerűsítésére is. Hallhattuk azt is, hogy Szerbia továbbra is az európai integráció útján kíván tovább haladni, azt is, hogy „soha nem ismerjük el Koszovó függetlenségét”, néhány szóban Dačić megemlítette, hogy kormánya nem fogja csökkenteni a vajdasági autonómia mértékét és együttműködik a tartományi kormánnyal és arról is beszélt, hogy a kisebbségi és emberi jogok előmozdításán fognak ügyködni és külön kiemelte a VMSZ-szel való jó kapcsolatát, amelynek eredménye – Dačić értékelése szerint – a nemzetek közötti incidensek csökkenése.
Ami mindenképpen érdekes ebben a programban, az a kitűzött célok sorrendje. Ilyen szempontból megnyugtatónak is találhatjuk, hogy a népszaporulaton, a gazdaság talpra állításán van a hangsúly, Koszovó pedig, szinte deklaratívan, valahová a lista közepére szorult, néhány mondattal. Emlékezhetünk még: Koštunicánál Koszovó volt a kormány ténykedésének alfája és ómegája is, a Tadić, vagyis, bocsánat, Cvetković által alakított előző kormány pedig a Koszovó is, Európa is szólamot harsogta. Ha az új kormány a rigómezei legendák és fikciók helyett az életszerű dolgokkal kíván foglalkozni, ez mindenképp dicséretes.
Ami miatt a kormányprogram némiképp egy kívánságlistához hasonlít, az az, hogy gyakorlatilag a fent felvázolt területek egyike kapcsán sem hallhattunk konkrétumokat. Miközben Dačić arról beszélt, hogy megvalósítható egyszerre a takarékosság és a fejlődés, újabb ellentmondásba ütközött, amikor azt mondta, folytatódnak a tárgyalások az IMF-fel, de szó sem lehet a bérek és nyugdíjak befagyasztásáról. Jó lett volna hallani, hogy konkrétan milyen intézkedésekkel igyekeznek serkenteni a külföldi beruházásokat, milyen könnyítéseket terveznek a gazdasági részvevők számára. A kormányfő ingyenes egészségügyet és oktatást ígér, miközben az egészségbiztosítási alap költségvetése félig üres. Ha mindenki kedvezményeket kap, ha sehol nem lesznek megszorítások, akkor mégis jó lenne tudni, miből akarja ezeket a réseket betömni. Ugyanúgy jó lett volna hallani arról is valami bővebbet, hogy az új kormány hogyan képzeli el Koszovó kérdésének rendezését (azt leszámítva, hogy „nem ismerjük el a Koszovó függetlenségét”), annál is inkább, mert ettől függ a másik fontos programcél teljesítése is, ez pedig az európai csatlakozási tárgyalások megkezdése. Szinte csak egy-egy mondatot kapott Vajdaság és a kisebbségek helyzete. A szocialista–haladó–régiós köztársasági kormány hogyan fog együttműködni a demokrata–ligás–vmsz-es tartományi hatalommal? Vajon hajlandó lesz fejleszteni és pénzelni azt a hatalmi struktúrát, amely országos szinten a saját ellenzéke? Na és ha már a kisebbségi jogoknál tartunk, azt is jó lenne tudni, mit jelent azok előmozdítása? Konkrét terveket, vagy csak jól mutat e mondat a programban?
Fenntartásokkal kell fogadnunk az új kormányban ülő számos régi arcot. Aleksandar Vučićot, aki a kilencvenes évek számos médiaperhez vezető, hírhedt tájékoztatási törvényének végrehajtója volt, most pedig többek között a titkosszolgálatokat fogja felügyelni vagy Mlađan Dinkićet, aki volt már bankkormányzó meg többféle miniszter is, mégis most arról győzköd bennünket, hogy élete legnagyobb esélye előtt áll. De itt van Velja Ilić is, akinek meg élete álma az Adriáig vezető 11-es számú közlekedési folyosó kiépítése. Akkor miért nem építette ki előző minisztersége idején, amikor a Horgos–Belgrád–Požega autópálya botrányos koncessziójára költötte a pénzünket. Vagy hogy várjuk el Milutin Mrkonjićtól, aki eddigi karrierje során talán soha semmilyen infrastrukturális beruházást nem fejezett be időre és kifogástalanul, hogy pont most, nyugdíjas korba érve fegyelmezi meg magát?
Fenntartásokkal fogadom ezt a kormányt, főként a fent felsorolt okok és személyek miatt. Ugyanakkor tény, hogy mind a Šešelj nélküli ex-radikális haladók, mind a Miloševićtől megszabadult szocialisták számára most van itt a lehetőség, hogy bizonyítsanak. Ha valóban leépítik az államapparátust, egyszerűsítik a vállalkozók életét, valamilyen elfogadható megoldást találnak Koszovó vonatkozásában és gyorsítanak az ország európai útján, akkor megérdemelték a bizalmat. Nem lenne egyedülálló eredmény. Horvátországban szintén a kilencvenes évek háborús pártja, a HDZ volt az, amely Ivo Sanader kormányfői szerepvállalása idején határozottabban lépett fel, mint elődei, kézre kerítették a Hága elől bujkáló „saját” háborús hőseiket és végrehajtották azokat a reformokat, amiktől ellenlábasaik ódzkodtak.
Egy esély jár mindenkinek. Ivica Dačić azt mondta, a Balkán szó jelentése vér és méz, hozzátéve, a vér helyett eljött a méz ideje. Pontosítsunk: eljött az idő, hogy azok, akik korábban vért ontottak, most mézet ontsanak. Az új kormányfő elhúzta előttünk a mézesmadzagot, mi pedig a demokrácia hagyományait követve adjunk nekik száz napot. Aztán, ha elmúlnak a mézeshetek, majd meglátjuk.
