Szenteleky Kornél irodalmi, irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői munkássága mára ugyan kibomlott a halálát követő közel nyolc évtizedes homályból, írói tevékenységének, gondolkodói magatartásának morális értékei azonban mindezidáig nem lelték meg helyüket a délvidéki magyarság önmagáról kialakított társadalmi-politikai összképében. A közösségéről mondott ítéletei túl súlyosnak, és túlontúl pontosnak bizonyultak ahhoz, hogy elfogadottakká váljanak, hogy alapját képezzék a társadalmi-közösségi katarzisnak.
A maga korában, az 1920-as, 1930-as években minden küzdelme és erőfeszítése ellenére Szentelekynek, a kisebbségi magyar írónak, a Vajdasági Írás, a Mi Irodalmunk, és a Kalangya szerkesztőjének elsősorban nem a délszláv állam hatalmi intézményeivel és hivatalnokai önkényével voltak kibékíthetetlen ellentétei, hanem a közössége megalkuvó tagjaival, azokkal a pályatársakkal, akik önös érdekből hajlamosak voltak a meghasonlásra és a kiszolgáltatott magyarság közösségi érdekeinek feladására, elárulására. Azokkal a lapszerkesztőkkel és politikusokkal voltak állandó vitái, akik a maguk mindennapi előnyeiért készek voltak bármikor cserbenhagyni a közösséget. Nem egyszer érezte, egyszerűbb lenne „feledni kicsit a nyűgöt, a sarat, a szürke és ráncosarcú hétköznapokat”, a valóságban azonban hajthatatlan volt. 1928 tavaszán Csuka Zoltán a tervezett Vajdasági Írás (1928–1929) szerkesztésére kérte fel Szentelekyt, aki május 14-én megfogalmazott válaszlevelében még azt írta: „Nem tagadom: lennének terveim, akarásaim, ábrándjaim, de félek építeni arra a talajra, melyről mindig menekülni szeretnék: a valóságra. Ezért nem hiszem, hogy alkalmas lennék arra a szerepre, amelyre Ön kiszemelt. Nem tudok megalkudni, kompromisszumokat kötni, legalábbis nem olyan mértékben, amilyent a közönség, de főleg az írók megkívánnának tőlem. […] Félek, hogy elsősorban Ön lenne elégedetlen az új szerkesztővel. Ismétlem: nem vagyok a valóság embere, nem tudom kitapintani a közönség óhaját, és ha tudnám is, nem tudnám őket honorálni, azért meg nem akarok tért és dobogót adni a tehetségtelenségnek, ha mindjárt a nagytőke ajánlólevelével is jön.” És mégis vállalta a feladatot, s életének utolsó fél évtizede – 1933-ban bekövetkezett, tragikusan korai haláláig – az irodalomszervezés és a folyóirat-szerkesztés szakadatlan küzdelmében zajlott.
(Forrás: Mák Ferenc archívumából)
1931. június 23-án Fekete Lajosnak írt levelében Szenteleky a német tanítóképző megnyitásának apropóján számba vette a délvidéki magyarság égető gondjait. Rámutatott: alig van már magyar tanító, a magyar analfabéták száma egyre nő, s a magyar tanítóképző felállítása immár az első feltétele az életnek. „Ugyan minden késő bánat és beismerés, de talán mégsem hiábavaló a magyar lelkiismeret nyugtalankodása. Rokonszenves és biztató jelenség néhány diák tenniakarása, a magyar egyetemi diákegylet megteremtésére irányuló tervek és próbálkozások. Biztos vagyok benne, hogy ennek az egyletnek a megalakítása lehetetlen, ez a kormány semmiesetre sem fogja megengedni, de a harc mégsem lesz eredménytelen, a sok írás, tanácskozás, beszéd és összejövetel az együttműködés szükségességét teszi tudatossá.”
És mert a Délvidék egyik vezető lapja, a politikai kényszer hatására Naplóvá vedlett Bácsmegyei Napló részéről a közösségi gondok iránti megértés leghalványabb hajlandóságát sem tapasztalta, ismét lapszerkesztésre vállalkozott; engedett a felkérésnek, és az akkor induló Mi Irodalmunk (1930–1933) élére állt. Döntésének okát Fekete Lajoshoz intézett 1931. július 31-i levelében hosszasan fejtegette: a Napló „erkölcsileg és anyagilag nagyon leromlott, vasárnapi mellékletében semmi de semmi irodalom nincsen, csak ollózott színes riport. Azonkívül ez a lap az utóbbi időben olyan hallatlan módon árulta el a magyar ügyet, a magyar gondolatot, hogy éppen azok nem veszik a kezükbe, akikre Te gondolsz, akik a Te írásaidat várják és szeretik. A Naplót tudtommal nem olvassa: Borsodi, Várady, Marton Andor, Draskóczy, Farkas Geiza. Példányszáma felére esett.”
Szenteleky Kornél irodalomszervezői munkássága teljes pompájában, elkötelezettségének teljes mélységében a Kalangya (1932–1944) megindulásával 1932 tavaszán bontakozott ki. Nem teljes két évfolyamát szerkesztette a folyóiratnak, 1933. augusztus 20-án bekövetkezett korai halála megakadályozta abban, hogy az irodalmi program megfogalmazásán túl a termés beérésének tanúja és a betakarításnak részese legyen. „Mi minden értéket össze akarunk gyűjteni – olvasható a folyóirat 1932. májusi, első számának Köszöntjük az olvasót című beköszönő írásában –, mint ahogyan a gazda minden életet, minden kalászt kalangyába gyűjt. A jugoszláviai magyar irodalom minden olyan alkotását, amely egy irodalmi szemlébe illik és kívánkozik, a Kalangya szeretettel összegyűjti és bemutatja.” A bácskai és a bánáti rétek kaszálóinak virágait ígéri a (feltételezése szerint) kétkedő olvasónak. „Élet, munka indul meg a földeken, hogy érjen a kalász, a fénylő, gyönyörű törökbúza és a tarka veteményes.” Szándékában maga mellett tudta egyebek mellett Bencz Boldizsár, Börcsök Erzsébet, Csuka János, Cziráky Imre, Dudás Kálmán, Farkas Geiza, Fekete Lajos, Kristály István, Markovics (Majtényi) Mihály és Szirmai Károly támogatását is, de közölt műveket Kosztolányi Dezsőtől, Németh Lászlótól, Remenyik Sándortól, Weöres Sándortól és Franyó Zoltántól is. Igazán jelentős vállalkozása pedig az 1933-ban megjelent Ákácok alatt I–II. című „délszlávországi magyar írók novelláinak” gyűjteménye volt.
Szenteleky Kornél 1933. augusztus 20-án halt meg. Két nappal később a délvidéki magyar írótársadalom hozzá hű csoportja kísérte utolsó útjára az ósziváci temetőbe. Sírjánál az óbecsei pályatárs, Cziráky Imre búcsúzott tőle, gyászbeszédében elmondta: ő volt az, aki „lelket tudott lehelni a nehézmozgású vajdasági rögbe és ma, hogy vagyunk, hogy már ennyire vagyunk, azt elsősorban neki köszönhetjük”. Talán éppen az Isola Bella című regénye jutott az eszébe, amikor hozzáfűzte: Szenteleky a maga életével mutatta meg: „Mégiscsak a szeretet az egyedüli, mely megmarad túl a harcon, túl az életen, mégiscsak a szeretet mozgatja a Napot és a többi csillagokat. […] Mi pedig bús bácskai ákácok legszebb, legillatosabb virágunk lehulltán boruljunk össze sírva.” S mert sem a királyi, sem a titói Jugoszláviában semmilyen ürüggyel sem lehetett Szent István napjáról megemlékezni, tisztelői hosszú évtizedeken át alkalmi őszi rendezvények keretében emlékeztek a nagy irodalomszervezőre, a délvidéki magyarság sorsa felett merengő íróra, aki a határtalan szépségek világából érkezett a feltöretlen ugar satnya ákácai közé.
