Lénárth Imre azon jeles szlavónországi Julián-tanítók sorába tartozott, akik az 1908 óta Eszéken megjelenő Szlavóniai Magyar Újság lapjain alkalmanként írásaiban is – hol elbeszéléseiben, hol riportszerű tudósításaiban – beszámolt a szórványmagyarság sorsát érintő eseményekről. 1902-ben a csáktornyai tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet, 1909. szeptemberétől Csákovác faluban végezte tanítói munkáját. 1913 tavaszán – a húsvéti ünnepek alatt – a Magyar Tanítók Turista Egyesülete szervezésében tizennégy társával együtt, akik között volt tanár, tanító, mérnök, levéltárnok és tisztviselő is, olaszországi kiránduláson vettek részt. Útjáról a Szlavóniai Magyar Újság lapjain Útirajzok Olaszországból című három részes útirajzában számolt be. Útjuk során feledhetetlen élményekben volt részük Fiumében és a magyar tengerparton.
A kalandra szomjas sereglet a šidi állomásom szállt vonatra, s egyenesen a horvát fővárosnak tartott. Zágrábig Horvátország legtermékenyebb vármegyéin utaztak át, kétszer keresztezték a Száva folyót, Sziszeknél pedig a fölötte átívelő hídról láthatták a Kupát is. „Jaszonovótól egészen Zágrábig a termékeny Turopolye mezőn haladtunk át – jegyezte föl tanári gondossággal a történelmi múlt eseményeit idéző látvány kapcsán Lénárth Imre –, melyet 1848-ig Magyarországhoz hű nemesség lakott, s éppen ezért az időben kiirtották őket a lázadó horvátok.” Zágrábból csak az éjféli vonattal utazhattak tovább, volt hát alkalom megtekinteni a város nevezetességeit is. Lévén éppen március 15-ike, „a politikai viszonyok miatt” azonban arrafelé nem ünnepelhettek még az utazók sem. Ám ami Zágrábban bennrekedt a lelkek mélyén, Fiumében bőségesen a felszínre tört: a történelmi emlékek sora szólította meg a vándort.
(Forrás: Mák Ferenc archívumából)
Lénárth Imre Julián-tanító elragadtatással számolt be a kikötőváros fölötti hegyoldalban lévő terszattói vár csodáiról, ahol hajdan a Zrínyiek bölcsője ringott. „Gyönyörű kilátás nyílik nemcsak Fiumére, hanem az egész Quarnerói öbölre” – írta útirajzában nem leplezett lelkesedéssel a szerző. A vár régi patinájáról már legfeljebb csak a beszélő romok árulkodnak, meg a Velence egykori hatalmát hirdető érc sárkány, mely „a kor szellemének megfelelően”, már csak fél lábon állt, mert a másik a történelem viharában valamikor letörött, mint a hogyan letörött Velence egykor korlátlannak tűnő hatalma is. „A nagy köztársaság fénykorában a mostani magyar tengerpart is az övé volt – bolyongott a múlt eseményeinek homályában a szlavónországi magyar tanító. – De semmi sem állandó a nap alatt! Órákig elmerengne az ember a letűnt századokon, melyeknek tanúi a vár megrokkant bástyái, a szép panoráma, melyeket a város, a tenger, a szigetek, feljebb az osztrák tengerpart, a hatalmas, 1400 méter magas Monte Maggiore még hótól csillogó ormai nyújtanak.” Közben – hogy a hangulatot emelje – a tengerparti város Dante terén megszólalt a katonazene, melynek vidám hangjait felhozza a várba is a tengeri szellő.
Délután a társaság gőzhajóval Abbáziába és Lovranába kirándult. Útközben megcsodálhatták, hogy míg fenn a hegyek csúcsa hóval volt befedve, addig annak lábánál a lankákon már virágok nyíltak, minden kizöldellt, virágba borult. Közvetlen a parton gyönyörű sétány vezetett, kellemes szórakozást nyújtva az üdülőknek. Sok a szálló, ezer meg ezer villa szolgálja a vendégek kényelmét. „A tengerparton az egész világ magyar. Mindenütt azokat lát, hall az ember beszélni” – írta lelkesen Lénárth Imre, majd megjegyezte: Fiumében legfeljebb este a korzón hallható az emberek között magyar beszélgetés, leggyakrabban azonban olaszul, németül és horvátul beszélnek a járókelők. A városi felírások, címek is jobbára olaszok voltak.
Másnap a kirándulók csapata hajóval folytatta útját Velencébe. A fiumei mólón nagy volt a sürgés-forgás, a tengerparti élet a kikötőben mutatta meg igazi arcát. Befutó vonatok, lovaskocsik és villamosok hozták-vitték az érkezőket. „Hordárok, szolgák futkostak össze-vissza, nagy poggyászokat cipelve magukkal. Itt sírtak, ott örültek az illetők hozzátartozói, aszerint, mint búcsúztak, vagy viszontlátták egymást. A hajó már kétszer megadta a jelt az indulásra, nyolc óra is elmúlt, még mindig lehetett látni egy-két elkésett utast felénk loholni. A mi hajónk a magyar-horvát gőzhajózási társaság Kupa nevű hajója volt.” Már sötétedett, amikor elhagyták Kerso szigetét. A Monte Maggiore vidékével ellentétben errefelé meredek sziklafalak határolják a tenger-melléket, egymást követik a kopár szigetek. Majd egyszerre az utasok előtt megnyílt a végtelen tenger. „Gyönyörködtünk a tengerben. Színét folyton változtatja. Itt zöld, odébb kék, azután fekete, lila, stb. Játssza a szivárvány minden színét” – írta útirajzában a Julián-tanító.
S miközben a társaság megcsodálta az elbűvölő messzeséget, az olvasónak egy másik magyar Fiume-hívő, Kánya Emília sorai jutnak az eszébe. A magyar kiegyezés korának kiváló írónője Réges-régi időkből – Egy 19. századi írónő emlékiratai című munkájában két évtizednyi tapasztalatai alapján foglalta össze Fiume város és környéke természeti csodáit, és történelmi emlékeinek ragyogó szépségét: „El voltam ragadtatva a pompás vidék, a tenger nagyszerű szépsége által, de leginkább elbájolt a dús, déli növényzet, mely mindenütt körülvett. A babérerdők, a februárban virágban álló pompázó kaméliafák, magnóliák, a szabadban tenyésző pálmák, yukkák, rododendronok, azáleák, nem is említve a jácintokat, és azt az üde, kívánatos, dús növényzetet, ahová a szemem csak tévedt, és mindenek felett az örökké élő, mozgó, hullámos, titokzatos tenger, változó, fényes színjátékával! Órákig néma elragadtatásban ültem a tengerparton, elmélyedtem a hullámverésben, áhítattal hallgattam a hullám törését, az elporlását a parti sziklákon. Sohasem lehet betelni e szépségek bámulatával, ez nagy, imádságra méltó, egy életet betölthető magasztos élvezet. Ennyi változatosság, ennyi fenség, ennyi magasztos, imádságra késztető szózat – a lelkemmel élveztem, a szememmel csak láttam, de szívemmel imádtam a nyilvánvaló nagyságot, örökséget, a titokzatosságot, mely mindebben megnyilvánul” – olvasható a megnyugvásra lelt lélek himnikus ujjongása. E sorokat olvasva az utazónak eszébe jut: ez a pompa, ez a szépség is része volt egykor a történelmi Magyarországnak!
