Nemzedékem, az 1970–1980-as évek idején a titói Jugoszláviában fölnőtt tagjai vajmi keveset ismerhettünk meg otthonunk és szülőföldünk 1920 előtti, a történelmi Magyarországhoz tartozó korszakának történetéből. Városok és falvak, hagyományokban gazdag vidékek a kényszerű feledés homályában őrizték előttünk titkaikat. Baráti társaságban, összehajolva, olykor szóba került Bács-Bodrog vármegye, a Temesi Bánság vagy Szlavónország története, féltett titkok őrzői beszéltek Szentkláry Jenőről, Milleker Bódogról, az Al-Duna, a Kazánszoros csodáiról, tudós történeti társaságokról és régi újságokról, ismereteinket azonban többnyire „szellemi csempészárúk” révén gyarapíthattuk. Csak a beavatottaknak adatott meg, hogy a szépemlékű Penavin Olga egyetemi tanárnő vezetésével néhány napot szlavóniai magyar falvakban tölthettek, ahol azután ismereteiket a közvetlen tapasztalatok alapján bővíthették. Én azonban a szlavóniai és drávaszögi magyarságról jószerével csak az Eszéken megjelenő Magyar Képes Újságból gyűjthettem az ismereteket. Kik is voltak hát azok, akik nekünk bácskaiaknak hírt hoztak az Elveszett Tartományból?
A jugoszláviai magyar kisebbségnek az a része, mely az egykori Horvát–Szlavónország területén élt, eredeténél, történelmi helyzeténél, múltjánál, s a jövő kilátásainál fogva egészen más helyzetben volt és van, mint a régi magyar területeken lakó, bácskai magyar kisebbség – írta A szlavóniai magyarság és a Julián Egyesület című, a Kalangya 1940. novemberi számában megjelent tanulmányában Ágoston Sándor, az Eszék környéki falvakban élő magyarság sorsának kiváló ismerője. Ágoston Sándor tanulmányai befejezését követően pályáját 1906-ban kórógyi lelkészként kezdte, 1917-től Eszéken szolgált, 1921-tőn azután visszakerült szülővárosába, Bácsfeketehegyre, ahol 1933-tól püspöki tisztségében vezette a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyházat. Másfél évtizedes szlavóniai szolgálata idején – amikor a boszniai szórványmagyarság lelki gondozását is ellátta – volt alkalma alaposan megismerni Eszéken kívül a négy Árpád-kori magyar település, Rétfalu, Haraszti, Szentlászló és Kórógy magyarjainak sorsát. A Szlavóniai Magyar Újságban megjelent írásaiban határozottan szót emelt a horvát hivatalok egyre agresszívebb magyarellenes föllépései ellen, megnyilatkozásaiban mindenkor a politikai és a közéleti megbékélés módját kereste. A Kalangyában közölt írásával a tájainkon elsőként hozott hírt a szlavóniai magyarság sorsáról.
A Vuka folyó körüli lápos-mocsaras terület négy települése magyarságának elődei a honfoglaló magyarokkal érkeztek a vidékre – IV. Béla idejéből már léteznek történelmi okmányok, melyek azt bizonyítják, hogy a mai lakóhelyükön éltek –, és ezer év viharai között is maradtak az ősi falvaikban. Szokásaikban hűséges őrizői a hagyományos magyar életnek, „nyelvük a legősibb élő magyar nyelv, néprajzi sajátságaiknál fogva legközelebbi rokonaik a baranyai és ormánysági magyaroknak, de rokonságuk megállapítható a moldvai csángókkal is” – írta Ágoston Sándor.
A XIX. században Szlavóniában (is) nagy uradalmak keletkeztek, a rumai, rétfalui és nasicei gróf Pejacsevich-uradalmak, a vukovári Eltz gróf, a nustári Khuen gróf, s távolabb, a daruvári Tüköry-uradalom mind magyar cselédséggel dolgoztattak, többségüket a dél-magyarországi vármegyékből telepítettek a birtokaikra. Az 1870-es évektől kezdve a szlavóniai magyar őslakosokhoz a dunántúli megyékből és Bácskából kivándorolt magyarok tízezrei csatlakoztak, akik az olcsó földvásárlás reményében érkeztek a vidékre. Leginkább olyan falvakban telepedtek le, ahol már volt egy-két magyar család, egyre erőteljesebben gyarapítva ezzel a magyar közösséget. A szlavóniai magyarságnak ez a része új otthonában soha nem tudott törvényesen meggyökerezni, földet vásárolhatott ugyan, de illetőségi jogot nem kapott, s ezáltal a közösségi életből, a legelő- és erdőhasználati jogokból ki volt zárva. Számukra – a horvátok részéről tapasztalt ellenséges viszonyulás miatt – egyre nagyobb gondot jelentett gyermekeik iskoláztatása, és a hitéletük gyakorlásának megszervezése.
A szlavóniai magyarság egyre nehezebben viselte el, hogy „sem a templomban, sem az iskolában, sem a községi életben nincs nekik semmi joguk. Évtizedek kellettek ahhoz, míg ennek lassan tudatára ébredtek, s emiatt elégedetlenkedni kezdtek.” Gondjaikra a magyar társadalom – a politikum és a katolikus klérus – akkor figyelt fel, amikor Strossmayer đakovói püspök önkénye elől menekülve, az 1900-as évek elején Maradékon és Nekcsén néhány százan a református hitre tértek át. Az eseményeknek meghatározó szerepük volt abban, hogy 1904-ben Budapesten gróf Széchényi Béla vezetésével, a szlavóniai és boszniai szórványmagyarság gondozása érdekében megalakult a Julián Egyesület, mely az általa szervezett Julián-iskolákban a kiválóan képzett Julián-tanítók révén a magyar nyelvű oktatás mellett keretbe foglalta, formába öntötte a szlavóniai magyarság közösségi életét is. 1908-tól a Julián Egyesület támogatásával és irányítása mellett Eszéken megjelent a Szlavóniai Magyar Újság, mely egészen 1918-ig szolgálta a szlavóniai magyarság ügyét. Híranyaga máig legteljesebb forrása a szlavóniai magyarság történetének.
1918 után a Szerb–Horvát–Szlovén királyság idején Szlavóniában az összes magyar iskola megszűnt, a református felekezeti iskolák közül az ősi falvak iskolái még egy darabig tengődtek, de azután azokat is felszámolták. Az olvasóköröket bezárták, a könyvtárak gyűjteményeit tűzre vetették, a Szlavóniai Magyar Újság többé nem jelenhetett meg. Évtizedeken át a szlavóniai magyarság körében síri csend uralkodott. 1940-ben, Ágoston Sándor körültekintése idején azt kellett látnia, hogy „a szlavóniai magyar legtöbb községben nem taníttathatja a fiát sem iparosnak, sem kereskedőnek, mert nem fog soha iparengedélyt kapni. A községi életben nincs semmi joga.” A királyi Jugoszláviában tehát kétféle magyar kisebbség létezett: „egyik a vajdasági magyar, mely 20 év óta él kisebbségi sorban, de ez idő alatt kulturális, gazdasági és jogi helyzete egészen más és sokkal jobb, mint a szlavóniai magyarságé, mely mai lakóhelyén 70 év óta vergődik, s mint egy szép álomra gondol vissza arra a 14 esztendőre, mely idő alatt a Julián Egyesület volt és működött.”
