November tele van tanulságos és elgondolkodtató évfordulókkal. Az Októberi Forradalom századik évfordulója, november 7-e mellett ott van, hogy 80 évvel ezelőtt, 1937. november 5-én hozta nyilvánosságra Hitler a világ meghódításának őrült tervét. És 75 évvel ezelőtt, 1942. november 8–12-éig az angol és amerikai csapatok partra szálltak Észak-Afrikában, november 20-án megkezdődött a Sztálingrádnál harcoló német csapatok bekerítése, és ugyanezen a napon Rommel afrikai hadtestét visszaszorították arra a pontra, ahonnan elindult a hódítása. Vagyis Hitler álma összeomlott, tehát 1937 novemberétől 1942 novemberéig élt, hogy utána már csak a „rugalmas elszakadás” és a „taktikai visszavonulás” sorozata jöjjön. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet csapatok nem állnak meg Berlinig, és az angolszász hatalmak offenzívában lesznek.
Elgondolkodtató napjainkban már az Októberi Forradalom évfordulója is. Sok minden mással is, például azzal, hogy a népek önrendelkezési jogának napjaikban drámai fordulatokban bővelkedő kérdése e forradalom első napjaiban élte meg legkövetkezetesebb megfogalmazását. Témánkhoz azonban napjaink egy másik sajátos jelensége tartozik; az a körülmény, hogy az amerikai–orosz viszony napjainkban már ugyanannyira kiélezett, mint a hidegháború idején volt. Amikor a demokrácia és a diktatúra, a kapitalista és szocialista társadalmi rendszer szembeállásával magyarázták. Ez a körülmény nemcsak az amerikai–orosz viszonyt állítja más megvilágításba, hanem reflektorfénybe helyezi azt is, hogy a sztálinizmus világuralomra törő szélsőséges orosz nacionalizmussá változtatta a dolgozó tömegek és a népek felszabadításának új társadalmat álmodó törekvését.
Igazi témánk azonban az, hogy ezek az évfordulók napjainkban, amikor a szélsőséges nacionalizmus, sőt nyilvánvaló fasizálódás félreérthetetlen jelei mutatkoznak, elgondolkodtatnak arról, hogyan lehet az, hogy a tömegek hisznek, sőt hajlandók követni őrült eszméket. Mert a világ elmegyógyintézetei tele vannak Napóleonokkal, de Hitler őrült terve az említett novembertől novemberig, tehát öt évig tartotta magát. Az ostromgyűrűbe zárt Berlinben nemcsak Hitler hitte, hogy a háború megfordítható, hanem ezt el is tudta hitetni az őt kezdetben lelkesen ünneplő tömegekkel is.
Az 1937. november 5-én nyilvánosságra hozott terv arról szólt, hogy el kell foglalni Európát, hogy biztos hátországot teremtsenek maguknak. Utána el kell foglalni a Szovjetuniót, hogy a hamarosan százmilliós lélekszámra duzzasztott németségnek „életteret” adjanak. Ezt követően a német seregek két irányból – a fő erők Bakuból, Rommel hadteste pedig Egyiptomból megindulnak, hogy Indiában egyesüljenek a japán csapatokkal. Ezután már jöhet Amerika térdre kényszerítése. (Hitler már a háború első napjaiban parancsot adott ki, hogy a kereskedelmi és utasszállító hajókat el lehet süllyeszteni, de az angol hadiflottát kímélni kell, mert arra neki szüksége lesz az USA megszállásához.)
A világtörténelem legnagyobb misztériuma: hogyan lehetséges, hogy ebben az őrült gondolatban nemcsak egyesek, hanem tömegek, államférfiak hittek, és szolgálni voltak hajlandóak. Könyvtárnyi könyvet írtak azok, akik megpróbálták megértetni és megmagyarázni ezt a misztériumot. De nincs egyetlen szerző sem, aki azt hiheti, hogy teljesen megfejtette ezt a titkot.
Mert lehet, hogy még államférfiak sem tudtak a hitleri rendszer borzalmairól. (Hitler hatvannyolc tárgyalása c. németül 1970-ben megjelent magyar kiadását a Magvető Könyvkiadó által 1983-ban kiadott könyvben azt olvashatjuk, hogy Sztojay akkori magyar miniszterelnök Hitlernél tett látogatásakor megjegyezte, hogy a háború után meg kell oldani a „zsidókérdést”, tehát nem tudta, hogy a gázkamrákban és krematóriumokban már folyamatban volt a „végső megoldás”.) A tömegek biztosan nem tudtak sok mindenről, és ott volt a besúgók rendszere meg a Gestapo, később a katonaszökevények kivégzése, hogy gondoskodjon arról, hogy a lelkesedés ne lohadjon.
De még így is misztérium, hogy Hitlert tömegek dicsőítették, éltették, az utolsó percig hittek a „csodafegyverben” és abban, hogy megnyerheti a háborút. (Ugyanabban az említett könyvben olvashatjuk, hogy Szálasi 1944 decemberében is, tehát, amikor a szovjet csapatok már a Kárpátokon innen voltak, így nyilatkozott: „Bárhol vívják is meg a döntő csatát, a Dunánál, a Balatonnál vagy Bécs falai alatt, Németország mindig számíthat Magyarországra.”) A szovjet csapatok már Németországban voltak amikor a 16-18 éves fiúk tömegesen jelentkeztek önkéntesként a hadseregbe.
Mindez azért elgondolkodtató, mert azt látjuk, ismét megmutatkoznak a fasizmusnak, mint a nacionalizmus és a rasszizmus legszélsőségesebb formájának első, sőt már nem is első jelei. Az ellenségkeresésben, a gyűlöletszításban, hogy ezzel eltereljék a figyelmet a hétköznapi gondokról, és főképp az elégedetlenséget a napi politika képviselőiről mások (mindegy mi vagy ki) ellen fordítsák. Az „örök hatalom” óhajtásában és abban a törekvésben, amellyel szinte kétségbeesetten keresik azt az erős embert, a Vezért, aki minden problémát megold, és utána a felsorakozást az ilyen ember mögé, ha úgy érzik, megtalálták. A Hitlerre visszaemlékezés könnyebben megérteti velünk a mai jelenségeket. Másfelől pedig a mai gazdasági válság, a munkahely és az életszínvonal féltése, az elharapódzó bizonytalanság érthetőbbé teszi számunkra Hitler hatalomra kerülését.
