Ép testben épphogy élek, nyögi a második díjas birkózó az olimpián az Asterix egyik részében – természetesen Kopeczky briliáns fordítása a frappáns parafrázis –; és ezt nyugodt lélekkel magamra is vonatkoztathatom. Abban is biztos vagyok, nem egyedül érzek így a 21. század hajnalán. Új évezred pirkad, a fehér ember társadalmának meg alkonyodik? Hogy is van ez?
Emlékszem még, hogy nagyszüleim valahol a hatodik X után kezdtek el nagy ritkán panaszkodni az egészségi állapotukra, akkor is éppen csak amolyan „kicsit hasogat a derekam” vagy „ej, hát nem beleállt megint a görcs a lábamba” jellegű csendes megjegyzések voltak ezek leginkább, az orvost meg 70 éves korukig nem is nagyon látták. Pedig mind kemény fizikai munkát végeztek, kora hajnalban jártak ki a szántóföldre, előtte még megetették a jószágot, majd végiggürcölték a napot, és csak estefelé értek rá pihenni. Keményebbek voltak, kétségkívül. No de csupán annyiról lenne szó, hogy genetikailag satnyul az emberiség, vagy léteznek egyéb okok is? Mert én például harmincegynéhány évesen egész komolyan szégyelltem, hogy ízületi panaszokkal kénytelen vagyok felkeresni a kezelőorvosomat (illetve hirtelen választottam egyet, mert utoljára a gimnázium idején jártam dokinál, ha nem volt kedvem dolgozatot írni). Aztán amikor baráti társaságban felmerült a téma, meghökkenve tapasztaltam, huszonévesek is küzdenek hasonló problémákkal. Sőt! Tizenévesek is. És nem csak szórványos esetekről beszélek.
Nagyanyáink még nem a fogyasztói társadalomba születtek bele – báris mifelénk még ismeretlen volt a fogalom –, az élelmiszer egyszerű volt, talán kicsit szegényes is (még az én megboldogult gyermekkorom idején is), mindazonáltal tápláló, vitamindús, rostokban gazdag. A paraszti konyhában még a 80-as években is ritkaságszámba ment a konzervált ételféleség, így a szintetikus tartósítószer is, színezőkről, ízfokozókról pedig még hírből sem hallottunk. Egy szó mint száz, adott volt az egészséges életmód második legfontosabb feltétele: az egészséges környezet és eleség. És persze már csak életmódunkból adódóan is jóval többet mozogtunk.
Magam mind a mai napig kerékpárral járok mindenhova – kövezzenek meg, de még csak nincs is jogosítványom –, reggelente tornázok egy félórát (míg időbeosztásom megengedte, kocogtam is), aztán amikor rájöttem, hogy mindez kevés, dinamikus jógára is beiratkoztam. Mert persze ülőmunkát végzek. Tudatosan törekszem az egészségesebb táplálkozásra is, noha, szintén a munkakörömnek köszönhetően, gyakran megesik, hogy csak úgy kutyafuttában „bekapok ezt-azt”. Szóval igyekszem tőlem telhetően egészségesen élni, ám a közelmúltig mégsem akart tágítani az a fránya ízületi gyulladás – amire tíz szakorvos húszféle diagnózist állított fel –, egészen addig, míg nem jött helyette valami más… Körülbelül egy évvel ezelőtt a hirtelen egekbe szökő vérnyomás hatására fél testemre lezsibbadtam, ami tartósnak bizonyult (máig nem szűnt meg). Húsz nap a pszichiátrián, ilyen-olyan vizsgálatok garmadája, no, nem akarom részletezni, a lényeg, hogy semmilyen testi okát nem találták az állapotomnak (először persze agyvérzésre gyanakodtak). A megoldás? Mellébeszélés és valóban bölcs megállapítások és tanácsok vegyesen, de a lényeg, hogy gyógyszerekkel tömtek; és tömnek a mai napig. Itt mindjárt két fontos probléma is felmerül.
Az egyik a gyógyszer. Bő tíz évvel ezelőtt, amikor egy ismerősöm a kezembe nyomta a cédét, még erős túlzásnak, összeesküvés-elméletnek tartottam a Pszichiátria – A halálipar című dokumentumfilmet. Aztán ahogy bővülnek a tapasztalataim, egyre kevésbé kételkedem. Azzal persze mindig is tisztában voltam, hogy pusztán tablettákkal, kapszulákkal, porokkal és a társaikkal teljes mértékben egyetlen betegség sem gyógyítható, hiszen mindez, a legjobb esetben is, puszta tüneti kezelés – az emberi szervezetet viszont egységében kell tekinteni. Ez az, amiről a nyugati egészségügy a századok folyamán szépen lassan megfeledkezett. Azt már viszont nem gondoltam végig, hogy az egyes gyógyszerek amennyit segítenek az egyik helyen, kétszer annyit pusztítanak a másikon. Ami pedig meg sem fordult a naiv fejemben, az az, hogy némelyikük kizárólag üzleti érdekeket szolgál, kizárólag a gyártója hasznára van – és persze az orvoséra, aki „csakis azt az egyet” javasolja, aztán szépen zsebre vágja a jattot. Tisztelet a kivételnek, nem minden egészségügyi dolgozó a sátán szolgája, de azért bőven akad rá példa. Nálam először a fogászok „buktak le”. Elég gyakran váltogatom őket fogínyproblémák okán, aztán az egyik ajánl egy bizonyos fogkrémmárkát, aminek reklámját a váró falán is az arcomba tolja, utána a másik azt mondja rá, az bizony fabatkát sem ér, de neki van egy „tuti tippje” és így tovább… Apropó, reklámok. Megszámolta már más is a gyógyszerreklámok arányát a kereskedelmi adók egy-egy blokkján belül? Minimum 50 százalék, de olykor akár tízből nyolc valami „csodaszert” hirdet. Modern kuruzslás mesterfokon… Magam rendszeresen kemény csatákat vívok a kezelőorvosommal – akiben egyébként szerencsére megbízhatok –, hogy faragjunk le néhányat abból, amit a specialisták felírtak. Teljesen mellőzni a gyógyszereket immár nem merészelem, legalábbis egyből leállni velük biztosan nem merek, mert rosszak a tapasztalataim… Ördögi kör ez, pokoli csapda.
A másik fontos probléma? Jóval fentebb az egészséges életmód második legfontosabb feltételét említettem. Nos, hiszünk benne vagy sem – az ember nem csupán testből áll… Van egy elméletem, hogy a betegségeink körülbelül 95 százaléka lelki eredetű. Egy pszichológus barátom azt mondja, túl óvatos a becslésem: szerinte 100 százalékuk az. (Persze előfordulhat, hogy ő is „hazabeszél”…) Mindenesetre a teljesség első és legfontosabb feltétele az lenne, ha testileg, lelkileg és szellemileg egyaránt egészségesek volnánk – és ennek kerékkötője a 21. századi nyugati társadalom. Teljességében… Persze hogy a stresszről beszélek, amit ez az egész ördögi rendszer okoz: a lélektelen gépezet megpróbálja az embert a maga képére újrateremteni. A részleteket mindenki ismeri a „rohanó életről”, ingerszegény környezetről, a kikapcsolódás hiányáról satöbbi, satöbbi, és mindez mára amúgy is közhellyé vált – mégis túl kevesen tesznek ellene, akár csak a saját életük jobbá tételének érdekében sem… Fásultság, restség, félelem?… Pedig a régi görög mondás megfordítva is igaz.
Az egészség világnapján kívánok mindenkinek jó egészséget – vagy legalább hitet, hogy a feltételek ehhez egy szép napon adottak lesznek. Mert hit – és bizalom és szeretet – nélkül aztán végképp nem képzelhető el sem testi, sem lelki épségünk.
