A szerbiai málnatermesztők szinte minden évben arra panaszkodnak, hogy a gyümölcs leszedésekor egyszerűen nem képesek megfelelő számú munkás találni az „aratáshoz”. Pedig az idén már 2500 dináros napszámot is ígértek, holott a jelek szerint komoly gondot okoz majd nekik az értékesítés. A kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt a málna minősége és mennyisége is messze elmarad a kifizetődőség határától. Ennek ellenére sem szeretnék száron hagyni a piros bogyókat. Már ha lesz, aki leszedje.
Elvileg nem igazán érthető, hogy miért nem lehet munkást találni, hiszen a munkaközvetítő adatai szerint több mint hétszázezer embernek nincs munkahelye, vagyis legális kenyérkereseti lehetősége. Normális körülmények között egy munka nélkül tengődő családfőnek meg kellene ragadnia minden kereseti lehetőséget, hogy holnap is kenyeret tudjon tenni az asztalra.
Nem nehéz kitalálni, hogy ezek a „munkanélküliek” „feltalálják magukat”, vagyis feketén dolgoznak.
Hasonló vagy még rosszabb a helyzet a szociális segélyben részesülők esetében. A hivatalos adatok szerint Szerbiában nem kevesebb, mint 143.000 személy részesül ebben az állami támogatásban, s amikor a munkaközvetítőben ideiglenes, több hónapra szóló közmunkát kínálnak fel nekik, indignálódva utasítják vissza, mivel keveslik a 18.000 dináros fizetést. Lényegében igazat kellene adnunk nekik, hiszen ebből a pénzből nem hogy megélni, de még éhen halni sem lehet. A szociális segély azonban ennél is kevesebb, és legtöbbjük azzal utasítja el a felkínált munkát, hogy jobban jár, ha csak a segélyre vár(!?).
Pedig Szerbiában aligha van város, sőt falu, ahol ne volna szükség közmunkásokra. A köztisztasági vállalatok kapacitása messze elmarad a környezet rendben tartásához szükséges teljesítőképességtől, arról nem is szólva, hogy az „aranyifjak”, a környezettudatos neveltetés hiánya miatt, sokkal többet tesznek városuk, falujuk összekoszolásáért, mint tisztán tartásáért.
A polgárok legnagyobb részét joggal bosszantja a piszkos környezet, de még inkább az a tény, hogy az állam évente igen komoly összeget fordít a szociális segély kifizetésére, s annak élvezői pedig gyakorlatilag a kisujjukat sem mozdítják érte.
Két évvel ezelőtt született ugyan egy kormányrendelet, amely értelmében ezeket az embereket „hadra lehet fogni”, de ennek nincs kötelező érvénye. Fel lehet és kell nekik kínálni a lehetőséget, de ha azt nem fogadják el, semmilyen hátrányos következmény sem érheti őket.
Olykor Zentán is találkozhatunk egy-két olyan, ötven év körüli vagy fiatalabb férfival, aki mondvacsinált okokra hivatkozva („orvosságra kell”, „beteg a gyerek”, stb.) ötven-száz dinárt kunyerál a járókelőktől, holott dől belőle a pálinka dús dőréje. A „kötekedő” egyén azon megjegyzésére, hogy „eredj dolgozni”, megvetően válaszol: „Ha bolond lennék!”
Valóban olyan gazdag ország vagyunk, hogy 143.000 embert képesek, mi több, kötelesek vagyunk eltartani, holott igen sokan kénytelenek havi 20 – 25 ezer dinárért dolgozni? Ők is megtehetnék, hogy ilyen-olyan módon beszerzik a szükséges papírokat, és minden hónapban, ha kell, akár órák hosszat ácsorognánk a posta előtt, mígnem hozzájutnak az egyáltalán meg nem érdemelt összeghez. Tisztesség- és szégyenérzetük azonban ebben megakadályozza őket. Inkább dolgoznak, míg a majdnem másfélszáz ezernek büdös a munka!
