Ki a nagy Gatsby?
Súlyos kérdés, de olyan, ami nem érdemel súlyos választ.
Aki ugyanis tudja, hogy ki a nagy Gatsby, az tisztában van azzal is, hogy olyan figura, aki forgott jó és rossz körökben, megfordult itt és ott, azonban nem járt jól, mert egyetlen dologtól mégsem tudott megszabadulni, az pedig nem volt más, mint fixa ideája, hogy az emberhez méltó álmokhoz hűnek kell maradni.
Vagy valami ehhez hasonló.
Számos méltatást, elemzést, kritikát, tanulmányt lehet elolvasni arról, hogy ki is a nagy Gatsby, nemkülönben arról, mit jelképez, milyen nemes emberi törekvések összegzése hősünk, aki a saját maga által feltett kérdésre – amit minden ember időnként feltesz magának, legfeljebb úgy csinál, mint aki nem hallotta –, súlyos választ kap. Pontosabban nem is kapja a választ, hanem maga csinálja.
Ilyen figura volt ez a nagy Gatsby, ügyes gyerek, csak volt neki lelke. A lélek pedig nagy problémát bír jelenteni az élet ügyeinek intézésében, az álmok megvalósításában és megvalósulásában.
De hogy került ide Gatsby?
Sehogyan sem került ide, hacsak úgy nem, hogy az idén 120 éve született F. Scott Fitzgerald, a regény írója, az „elveszett nemzedék” legnagyobbja. Nem decemberben született, hanem szeptemberben, de mivel advent van, amikor ideje összegezni az évet, levonni a tanulságokat, elkészíteni a számvetést, hogy egy jobb évre készülhessünk – ami nem azt jelenti, hogy az év napjai lesznek jobbak, hanem azt, hogy mi leszünk azok. Ezért aztán felesleges ebbe az összegzésbe belevonni istent, az imákat, meg a buta kérdéseket, hogy akkor miért van szenvedés a földön, miért a jókat vetik a hiénák elé, miért enged meg isten ilyeneket, amik történnek, történhetnek a világgal, velünk és szeretteinkkel.
Hol volt akkor isten… hangzik a kérdés, de nem hangzik el a másik, hogy mit kell kezdenem a helyzettel (és benne istennel), ami van. Márpedig helyzet mindig van. Az év végéhez közeledve pedig más sincs, csak helyzet. A teljes mögöttünk hagyott év. Mögénk kerülő év. Ez meglehetősen orvul hangzik, de valószínűleg éppen annyira igaz, amennyire a nyelv lehetővé teszi a használatát: teljesen. Mögöttünk hagyjuk az évet, ami a mi cselekedetünkkel párhuzamosan orvul mögénk kerül.
És így múlik az élet.
Azonban úgy mégsem múlhat el, hogy nem szentelünk figyelmet a 120 éve született F. Scott Fitzgeraldnak, A nagy Gatsby írójának. Beletartozik az összegzésbe, amit az adventi időszak elvár tőlünk, és amit mi, mert adunk lelki és mentális higiénénkre, megteszünk.
Mindez természetesen nem (csak) így függ össze, a jelen történéseinek lába belelóg a lila színbe öltözött ünnep időszakába: bűnbánat, szent fegyelem, összeszedettség – ezt jelképezi az advent lila színe, ahogyan azt bárki elolvashatja a wikipédián.
Gatsby tehát részben úgy került ide, hogy az idén van megalkotója születésének 120. évfordulója, részben amiatt, amit hősünk jelképez, üzen a korokon át, az élet, a valóság, a mindennapok által aktualizálva, részben pedig azért, mert egyike azoknak a regényeknek, amiket muszáj újraolvasni, élvezve a mű szerkezetét – visszafelé haladva bontakozik ki a hős sorsa.
Téli olvasmány.
Adventi olvasmány, azonban több benne a természetesség mint az almás-fahéjas teában, amit ilyenkor előszeretettel szaglászunk a lassan ránk szálló decemberi estében, az éjjeli lámpa fénykörében, könyvvel a kezünkben, az összegzés hálátlan, azonban emberi feladatával a vállunkon – advent van, ne feledjük. És ez nem csak egy szó, hanem jó esetben cselekedet is, hogy ne ismételjem a lelki és mentális higiénére vonatkozókat.
Tegyünk jót embertársainkkal, hogy megnyugtassuk a lelkünk, felszabaduljunk, megszabaduljunk, letudjuk, megmagyarázzuk, megértsük, letagadjuk, újraírjuk.
De tegyünk jót elsősorban önmagunkkal. Ne hárítsuk át jó cselekedetünkkel a felelősséget másra, ne alkudozzunk és ne licitáljunk, azonban legyünk nyitottak és együtt érzők.
Ehhez bizony nem kevés kell, hanem nagyon is sok.
Az kell, hogy tudjuk: az év mögöttünk hagyott napjai és azok, amikre emlékezünk, nem okvetlenül azonosak. Nem beszélve azokról a „jelentéktelen” problémákról, hogy mindenki másként emlékszik, a szentek keze maguk felé hajlik, igaza pedig annak van, aki erősebb.
Csak azért, mert advent van, ezt ne feledjük el. Egyébként is, ha jobban belegondolunk, akkor az adventi időszak, nem más, mint egy SWOT-analízis. Nem érdemes csalni, mert magunk szívjuk meg.
,,Nem szól közbe, nem ítél, csak regisztrál. A dolgok önmagukért beszélnek.”
Sükösd Mihály írta ezt A nagy Gatsby kapcsán, Fitzgerald írói attitűdjéről szólva. Ez bizony az ő baja, mármint Fitzgeraldé, és persze Gatsbyé, aki nagy lesz ugyan, de ennek a – mégiscsak – erkölcsi egyensúlyra törekvő írónak köszönve, aki megalkotta, nem járt jól. Egyikük sem járt jól (az író életrajza jól ismert) velük ellentétben mi, olvasók azonban jól jártunk, mert olvashatjuk Fitzgeraldot. Nem csak A nagy Gatsbyt, noha kétségtelen, hogy ez a legnagyszerűbb könyve, nem véletlenül nevezik remekműnek. Sikerült feloldania a jelenlét okozta hátrányokat, így megteremtethette az összhangot, amit az álom és a keserű ébredés jelent. Az „amerikai álom” és az „elveszett nemzedék” feloldhatatlan tapasztalata összegződik ebben a regényben.
Figyelem: a nagy Gatsby tiszta marad, mint Thomas Hardy Tesse.
,,Regényeim gyönyörű ifjú hősei széthulltak, novelláim gyémánthegyei felrobbantak, milliomosaim oly szépek és elátkozottak voltak, mint Thomas Hardy parasztjai. A valóságban ezek a dolgok még nem következtek be, de biztosnak látszott, hogy az élet nem az a féktelen, gondtalan játék, ahogyan az emberek látták”, írta Fitzgerald, idézte László Zoltán.
A hősök, akik széthullanak – és ezt Fitzgerald a legjobb regényében távolságtartó pontossággal ábrázolja is Nick Carraway szavain keresztül –, a hősök, akiket felzabált a kor, bennünket megmentenek.
Az írói tapasztalat és tehetség a művészi befogadó élményen túl egészen hétköznapi módon is hat. Márpedig írni csakis ezért érdemes, a mindenkori olvasóért, aki nem csak elemezni óhajt, de szórakozni, megmentődni a könyv által, ugyanakkor nem lusta arra sem, hogy meglelje a párhuzamokat, ráismerjen az ismétlődésekre, amiket a korszakok, az idők és az emberi viselkedésminták jelentenek.
Valamint a zene
Adventi SWOT-analízisünkhöz, amivel az évvel elmúló önmagunkat elemezzük, hogy képesek legyünk örömmel fogadni az új kihívásokat és megpróbáltatásokat, nem csak a nagy Gatsby újraolvasása tartozik, a műízű almás-fahéjas tea mellett, de a karácsonyi zene is.
Miközben elgondolkodva figyeljük a mosogató lefolyójában eltűnő műteát, hogy helyette a Vitamin Horgos menta teájára térjünk át, a csilivili karácsonyi zene helyébe, ahogyan a hősünkhöz, Gatsbyhez dukál, és így bizony hozzánk is, beszüremkedik a jazz. Nem is lehetne ez másként, hiszen az ,,elveszett nemzedék” nagyszerű írója egyben a dzsesszkorszak előfutára is volt – ha nemzedéke, egynémely hőse és egy korszakában saját maga is nem gondolta volna azt, hogy minden isten meghalt, minden háborút megvívtak már és minden hitet megingattak, magyarán, ha megsprórolhatta volna a cinizmust, akkor nekünk nem volna lehetőségünk arra, hogy a műízű karácsonyi dalok és teák, a hamis csillogás helyébe egy letűnt kor istentelenül jó zenéje kerüljön – amibe azért betolakszanak a Fitzgerald-történetek.
Ha így van, jól van. Sok minden ismétlődik, az óra is körbejár, aranyifjak és flapperek mindig is lesznek, ha Fitzgerald így látta, jól látta.
De most ezzel ne törődjünk, hanem hallgassunk Fats Wallert, nem csak azért, mert körülbelül A nagy Gatsby megjelenésekor templomban készített orgonafelvételeket és nem csak azért, mert ő egyike volt azoknak a dzsesszzenészeknek, akik Hammond orgonán játszottak – egy újabb templomi kötődés –, de azért is, mert Fats Waller megszólaltatta a párizsi Miasszonyunk templom orgonáját is. De legfőképpen azért, mert Fats Waller nagyon jó.
Redőnyöket lehúzni, Fats Wallert előkeresni, Vitamin Horgos menta teával a kézben Fitzgeraldot olvasni – adventi készülődés, számvetés, öröm és felkészülés.
