Mindenki pontosan tudja, mi az ébrenlét és mi az álom, ennek ellenére lehetetlen megragadni a két állapotot megkülönböztető pillanatot. Sokszor majdnem ugyanennyire nehéz a gyakorlatban megállapítani, hogy hol húzódik a határ a jogos védelem és annak túllépése közt. Nem mellékes, hogy bizonyos cselekedet melyik kategóriába sorolódik be, hiszen a jogos védelem a jogellenesség kizáró oka, fennállásának esetén nem beszélhetünk bűncselekményről.
A jogos védelem intézményének sokat vitatott problematikájára a közelmúltban Saško Bogeski esete irányította rá ismételten a figyelmet. Bogeski családi otthonában – ahol feleségével és két gyermekével él – tetten érte a betörőt, akinél egy csavarhúzó volt, összetűzésbe keveredtek, aminek során öt késszúrással megsebesítette a büntetett előéletű, rablás miatt körözött betörőt. Az illető elhagyta a helyszínt, de nem sokkal később összerogyott és meghalt. Bogeskit harminc napos előzetes letartóztatásba helyezték emberölés gyanúja miatt. A közvélemény felháborodott az ügyön, az emberek közösségi portálokon követelik Bogeski szabadlábra helyezését.
A törvényes meghatározás szerint „jogos az a védelem, amelyre feltétlenül szükség van ahhoz, hogy az elkövető elhárítsa a saját vagy más értéke ellen irányuló egyidejű, jogellenes támadást”. A törvény szerint az elkövetőnek, aki túllépte a jogos védelem határát, csökkenthető a büntetése, amennyiben pedig a jogos védelem túllépése a támadás okozta heves felindultságból következett be, az elkövető felmenthető. A definíció meglehetősen egyértelmű, a gondok a gyakorlati alkalmazásában keresendők. Fontos először is kiemelni belőle két mozzanatot: az első a „feltétlenül szükséges” szóösszetétel, a másik pedig a támadással való egyidejűségre vonatkozik.
Mekkora erőbevetésre van feltétlenül szükség ahhoz, hogy elhárítsunk egy ellenünk irányuló támadást? Kocsmai verekedésnél a bennünket megütni készülő, vagy késsel ránk támadó illetőnek lefogjuk a kezét, elgáncsoljuk, és hívjuk a rendőrséget. A szitkozódva felénk közeledő, puszta kézzel hadonászó embertársunkra nem lövünk rá. Mit jelent az egyidejűség? Azt, hogy a támadással azonos időben fejtsük ki a védelmet, nem rohanunk haza fegyverért, és nem eredünk a támadónk nyomába.
A könnyebb megértés érdekében egyértelmű példákat vázoltam föl. Mint azonban a fenti történetből is látszik, az élet gyakran sokkal bonyolultabb eseteket teremt. Egy betörés során óriási szerepet játszik egy pszichikai tényező is: a félelem. A betörő jól átgondolt szándékkal megy a kiszemelt helyre, felkészült, akár a fizikai összetűzést is számításba vette. Hogyan reagál ellenben az a valaki, aki éjnek évadján arra ébred, hogy tulajdon udvarában vagy házában, ahol családtagjai is éppen alusznak, idegen személy vagy idegen személyek motoszkálnak?! Nem tudja, hányan vannak, azt sem, hogy van-e náluk fegyver, és ha igen, mi az: kés vagy pisztoly. Váratlanul érte az eset, ennek következtében nyilvánvalóan meg van riadva, annyit tud csak, hogy meg kell védenie családját, vagyonát és önmagát.
Nem vagyok sem az erőszak, sem az önbíráskodás híve. Nem támogatnék egy olyan javaslatot, amely szentté nyilvánítja a magántulajdont, amelynek nevében lelőhető bárki, aki másnak a birtokára teszi a lábát. Ez lenne a másik véglet – más kertjében cseresznyéző suhancokat senki se kapjon puskavégre! A falvainkban, városainkban egyre inkább elszaporodó betörések azonban kétségtelenül arra mutatnak rá, hogy az államnak sürgősen tennie kell valamit ezen a téren: először is azért, hogy megvédje polgárait és azok vagyonát, másrészt pedig azért, hogy megőrizze autoritását – ha nem teszi meg a szükséges lépéseket a probléma megoldása érdekében, mások fogják.
Nagyon jó, hogy immár hivatalból indul büntetőeljárás az ötezer dinár érték feletti lopások miatt (egy átlagértékű új bicikli eltulajdonításáért korábban nem indult hivatalból eljárás!), de ahhoz, hogy érdemben is érvényesüljön az igazságszolgáltatás – a sértett visszakapja javait –, először is szükség van arra, hogy elfogják az elkövetőt, másodszorra pedig, hogy megtéríttessék vele a kárt, amit okozott, ami nem mindig lehetséges. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, a bűnüldöző szervek hatékonyabb munkájára van szükség: nagyobb jelenlétre a „veszélyeztetett” területeken és az esetek gyorsabb felgöngyölítésére.
Meg kell változtatni a tulajdonhoz és a lopásokhoz való viszonyulást. Elfogadom, hogy egyeseket (keveseket) a mélyszegénység hajt rá a bűncselekmény elkövetésére, de úgy gondolom, hogy a szociálisan rászorultakat nem az enyhe büntetőpolitikával kell „támogatni”. Ugyanis enyhe büntetőpolitikája miatt az államra nagy felelősség hárul a lopások, betörések, rablások és fosztogatások elterjedése miatt (és itt most nem feltétlenül csak az úgynevezett kis értékűekre gondolok). A rászorulókat szociális programba kell fogni, a bűnözőket pedig szigorúan megbüntetni.
Tudom, hogy a büntetőjog célja nem a megtorlás, hanem az elkövető megjavítása – annak ellenére, hogy a szerbiai börtönök állapotából ítélve nehéz tetten érni ezt a nevelői szándékot –, de egy szigorú büntetés esetén nem kell feltétlenül megtorlói szándékra gondolni, a preventív hatás egyaránt fontos célkitűzése lehet egy adott bírósági ítéletnek.
A lehetséges betörő elrettentését szolgálhatná továbbá a jogos védelemre vonatkozó törvényes előírás tágabb (nem szélsőséges!) értelmezése. A jogos védelem során kifejtett erőszak egyetlen korlátja az arányosság elve, vagyis ahhoz, hogy jogos védelemről beszéljünk, a védelmi cselekménynek arányosnak kell lennie a közvetlenül fenyegető támadással, mérlegeléskor azonban a jogos védelem következményét nem a támadás következményével, hanem annak lehetséges következményével kell összehasonlítani.
Társadalomként nem engedhetjük meg magunknak, hogy békés, tisztességes, adófizető polgárok önhibájukon kívül bűnözőkké váljanak.
