Az idei velencei biennálén nagy meglepetést keltett Vadim Zakharov orosz művész installációja azzal, hogy az orosz pavilonba csak nők léphettek be. A látogatók kaptak egy esernyőt, és amikor a terembe léptek, aranyeső kezdett hullani rájuk. A gazdagsággal, a pénzzel fájdalom is jár. A pénz ver – üzeni az égből potyogó aranyeső. Az installáció másik két részében eközben egy-egy férfi jelenik meg, felettük pedig olyan mondatok olvashatók, amelyek arra szólítják fel a férfiakat, hagyjanak fel a nők iránti durvasággal, lássák be nárcizmusukat, irigységüket, butaságukat. A művész tulajdonképpen a férfiakat teszi felelőssé, hogy a világ olyan, amilyen, és ennek szenvedő alanyai egyebek között és elsősorban a nők. November 24-ig, a biennále zárásáig még látható az alkotás.
Én kíváncsi vagyok rá, annál is inkább, mert egyre inkább hajlok afelé, hogy a férfiakat valóban nagyon sok felelősség terheli az élet nagyon sok területén.
Délután két óra van, amikor ezeket a sorokat írom. Néhány perce a kereskedelmi híradóban azt hallottam, hogy egy férfi megölte szerelmét, annak anyját, kiskorú fiát, meg ki tudja még kit nem. Kinyílt a bicska a zsebemben. Mi van? Már megint? Naponta ilyen hírekkel van tele a kereskedelmi híradó, hogy kielégítse a nézők pletykaéhségét.
Azon kezdtem el gondolkodni, mikor hallottam utoljára arról, hogy egy nő csinált ilyesmit. Gyilkolt. Általában férfiakról tudjuk azt, hogy szatírként járják az utcákat, és a rémületbe kergetik a lakosságot, ők azok, akik felindulásból, „nagy szerelemből”, a veszteséget elviselni képtelenségből ütnek, kiborulnak, gyilkolnak. Az az osztrák is férfi volt, aki elrabolt egy 10 éves kislányt, és 17 évig rabságban tartotta, a lány végül kényszerből gyermeket szült neki, és egy pincében élte le fiatalságát. Én arról még nem hallottam, hogy nő kapott volna el valakit a sötét utcán, és megerőszakolta volna, meg arról sem, hogy láncra verve tartott volna egy férfit.
A pedofília kapcsán is csak a férfi lakosság tűnik érintettnek. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a nők nem molesztálnak fiatalkorúakat, de minden bizonnyal a döntő többségük mégiscsak férfi. A statisztika márpedig a többséget jelenti.
S ha mindezeket a szörnyű cselekedeteket többségében a férfiak követik el, akkor vajon miből táplálkozik még mindig a társadalomban a férfiúk dicsőítése? Miért jár nekik ki a titulus, hogy ők a teremtés koronái? S most nemcsak a Balkánra gondolok, az évszázados hagyományok tiszteletére, hanem a fejlett európai társadalmakra is, amelyekben még mindig hátrányos helyzetben élnek a nők. Számtalan kimutatás bizonyítja alacsonyabb bérezésüket, a munkahelyi vagy politikai pozíciószerzésben az alul maradásukat. A mai kor már megköveteli, hogy a nő is ugyanúgy részt vegyen a család fenntartásában, mint a férfi. A nő hagyományos szerepei mellett még kenyérkereső is lett. Joggal gondolhatnánk, hogy leterhelt, feszült, fáradt, és ez magával hozta azt, hogy a bűnözés terén is felzárkózott a férfiak mellé. De nem így van.
A teremtés koronáinak fejéről hangtalanul lehullt a korona, be kell látni. S ezt a férfitársadalom jelentős része nem tudja elviselni.
Érdekes, hogy elfogadjuk a műszaki fejlődést, tudomásul vesszük, hogy a mai fiatal férfiak egy bizonyos része már nem karakteres férfi, inkább uniszex jellemű (?), kinézetű, viszonyulású, az viszont sehogyan sem tud gyökeret verni, hogy pusztán nembeli különbözőségük dacára is egyenértékűnek lássuk őket a szebbik nemmel.
A férfikultusz megdönthetetlennek tűnik. Úgyannyira, hogy a nő létét bizonyos értelemben a férfiak determinálják. A balkáni országokban ez igen kifejezett még ma is. A nők szolgalelkűsége, kiszolgáltatottsága lehet az oka annak, hogy sokkal kisebb arányban gyilkolnak, erőszakolnak, bűnöznek? A nő nem gondolja azt, hogy neki minden kijár az élettől, az is, amit nem szabad, vagy nem lehet? Például hűtlenségért vagy elhagyásért – mint a fenti híradós példa bizonyítja –, nem a nő szokta megölni a férjet, hanem fordítva. Miért?
Persze a fejlettebb társadalmakban már rétegeződik az erősebbik nem képviselőinek halmaza is: vannak a „parazita szingliknek” nevezett férfiak, akik az édesanyjukkal élnek, noha van saját jövedelmük, vannak úgynevezett wimpsterek, akik jól kereső barátnőjük nyakán élnek, vagy élettársukkal tartatják el magukat, s itt vannak a dadsterek, a 60 körüli férfiak, akik fiatal gyermekeikhez hasonló életet élnek, fiatal feleségük, barátnőjük van, s éltes koruk ellenére apró gyermekeket terelgetnek a játszótereken. S szóljunk még a metroszexuálisokról, akik sokat törődnek külsejükkel, meg a retroszexuálisokról, akik férfiasságukat hangsúlyozzák. Igazságtalanok lennénk, ha nem szólnánk azokról, akik becsületes családapák, akiknek fontos a család meg a velük együtt élő nő, s nem az ő presztízsük.
A szakemberek azt állítják, rengeteg az elvárás a férfiak iránt, s beleroppannak a teljesítésbe. S hogy felvegyék a versenyt az egyre inkább önálló és mind jobb teljesítést nyújtó nővel, az agresszivitásban élik ki magukat. A férfitől ma már elvárják, hogy ne csak jól keressen, de segítsen a házimunkában, és a gyereknevelésből is vegye ki részét, hogy tehermentesítse a nőt. Ezt a teremtés koronái pozícióvesztésként, presztízsveszteségként élik meg. Mondom, szerintem a korona lehullt, és úgy gondolják, ezzel a férfi mivoltuk szenvedett csorbát. Csakhogy, ha azt elfogadjuk, hogy a női szerep megváltozott, akkor miért nem természetes az is, hogy a férfi szerepe is változott, és igenis mosogatni kell a férjnek, az élettársnak, barátnak is a korona fényesítése mellett vagy inkább helyett.
A fegyelmezetlenség és az önkontroll hiánya – vagy mondhatnánk, a koronavesztés – nem jogosíthatja fel sem gyilkolásra, sem erőszakosságra a férfitársadalmat. És ez most nem feminista szólam, hanem statisztika, s az mindig az átlagról szól. Hiába tiltakozik a férfitársadalom, a számok könyörtelenek. És ezek szerint nem a nők verik a férfiakat, hanem fordítva. El lehet rajta gondolkodni, hogy miért van ez így.
Figyeljék a híradókat.
