Jelez a telefonom, már sejtem a hang alapján, hogy kitől jöhetett üzenet. A szürke, olykor nehéz hétköznapokat, a kihívásokkal teli estéket teszik elviselhetőbbé, könnyebbé ezek a vicces cicás-háziállatos videók. Az emberi meggondolatlanságot-butaságot megörökítő felvételek, mekkmesterek munkáiról készült döbbenetes képek. Néha egy-egy jó vételnek tűnő autóról érkezik hirdetés tőle. Különösen, ha a véleményemre kíváncsi. Én is kikérem a véleményét, amikor úgy érzem, hogy támaszra van szükségem, vagy csak más meglátásra. Mert vannak jó meglátásai, és sokszor észszerűen alkot véleményt a testvérem, aki hatéves koromban jött a világra, és kapta meg édesapánk nevét.
Ma is emlékszem arra a napra, amikor anyut meglátogattuk a Szabadkai Közkórház szülészetén, és öcsit megmutatta nekünk egy kedvesen mosolygó nővérke a hatalmas üvegablakon keresztül. A folyosón mellettünk állt egy ismeretlen család is, akik amíg várták a maguk kis csecsemőjét, annyira aranyosnak találták az én öcsikémet, hogy hosszú ideig gyönyörködtek benne és gügyögtek hozzá. Rettenetesen féltékeny voltam. Majd szétrobbantam! Mondtam is nekik, hogy hagyják békén, mert ő az én testvérem! Apukám pedig pisszentgetett, hogy maradjak csendben, ne legyek undok. Pedig én csak azt szerettem volna, ha azonnal levennék a szemüket az én öcsikémről!
A gyermekkor, a kamaszkor köztünk is magával hozta a kis kihívásokat, dörgedelmes háborúkat. Mi tagadás, általában én voltam a provokáló, a lázadó, a feleselő gyermek, aki ki merte nyitni a száját, ha kellett. És főleg, ha nem. A köztünk levő testvéri összecsapásoknak talán akkor enyhült az éle, amikor kiskamaszként sokadik alkalommal annyira felhergeltem öcsit, hogy a lehető legdurvább grimaszát magára öltve, elvörösödött ábrázattal készült a legádázabb verekedésre. Annyira viccesnek találtam, hogy egyszerűen kinevettem. Fetrengtem a földön a kacagástól. Ezen aztán annyira meghökkent, hogy együtt nevettünk az egész helyzeten. Azóta is voltak közöttünk súrlódások, de már igyekeztünk a lehető legészszerűbb módon elsimítani az adódó nézeteltéréseket. Vagy már egyszerűen csak ráhagyjuk egymásra a konok kun génekből származó keményfejűséget, a fel-feltörő temperamentumos indulatokat.
Mi ma is szoktunk „bunyózni”. Természetesen amolyan játékos testvéri levegőbe legyintgetések ezek, megkésett gyermekkori erőfitogtatás két „nagy csacsitól”. Felőlem az elsőszülött jogán, közben öcsi gúnyos mosollyal könyveli el, hogy az ereje néhány évtizede már jelentősen túlszárnyalta a korábban zsarnokoskodó nővérét. Annyit nevetünk, hogy a könnyünk is kicsordul, és közben feltölt bennünket jó energiákkal.
Őszintén bevallom, igazából csak akkor viccesek ezek az álösszecsapások, ha anyukánk is jelen van. Anyu ilyenkor nem is tudja, hogy sírjon, vagy nevessen rajtunk. A nevetés öröme azért tör ki belőle, hogy születésünk után négy évtizeddel, a lélekromboló hétköznapi kihívások mellett sem veszítettük el a gyermeki énünket. Az aggodalom pedig azért ül rá, mert emlékeztetjük azokra az időkre, amikor még kicsik voltunk. És az ehhez hasonló, ámde véresen komolyan vett helyzetben tyúkanyóként rohant oda hozzánk, és dorgált meg bennünket a sokszor sírással végződött összecsapások miatt.
Egy évtizede én magam is átérzem szülőként azt a mélységes féltést, hogy a gyermekeim jó testvérei legyenek egymásnak. Hogy szeressék, elfogadják, ha a helyzet úgy hozza, támogassák egymást. Ne okozzanak fájdalmat, kárt a másiknak. Azért fohászkodom, hogy majd felnőttként egymás közelében élve támaszai lehessenek egymásnak, a családjaiknak. Bánatos szívvel veszem tudomásul a szinte magától jövő testvéri összecsapásokat, oktalan vitákat, mégis igyekszem rámutatni arra, hogy minden felkorbácsolódott indulat ellenére tiszteljék, szeressék egymást. Mert egyszer eljöhet az a pillanat, amikor már csak egymásra számíthatnak ezen a Földön.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
