A nagymamám egy egyszerű falusi parasztasszony volt, a szó legnemesebb értelmében. Az életét a szülőfalujában élte le. Nyolc testvére közül ő volt a legfiatalabb. Legkisebbként biztosan ki kellett harcolna a magáét a nagycsaládban, ezt a „harcos magatartást” megőrizte élete végéig. Háziszappannal mosakodott, arckrémet sohasem használt. Hosszú, derékig érő haját szorosan befont kontyba tekerte. Kötényt hordott és fejkendő nélkül nem ment ki az utcára.
Nagyapa félárvaként nőtt fel, az édesapja az első világháborúban tűnt el, talán ezért lehetett olyan csöndes, szorgalmas, igyekvő egész életében.
Házasságukból csak egy gyermek született, az anyukám, aki bearanyozta az életüket. Leányuk kedves volt, szép, ügyes és szófogadó. Ez utóbbi tulajdonsága miatt születhettünk mi nagycsaládba, ugyanis férjes asszonyként is velük maradt, hosszú-hosszú évekig három generáció, sőt mintegy tíz évig négy generáció élt együtt, nagyapa anyukája, ómama is velünk töltötte utolsó éveit.
Húgom és én ily módon egy védő családi burokban nőttünk fel, bár a súrlódások is mindennaposak voltak, de működött a többgenerációs modell. Az időseket magáztuk, és nem volt ellenvélemény, ha netán volt, azt megtarthattuk magunknak.
A nagyszülők természetesen ott voltak a mindennapjainkban, biztos háttérként. Ha a napi teendők mellett nagy ritkán meséltek, leginkább saját gyerekkorukról, mezítlábas évekről, liba- és disznópásztorkodásról esett szó.
Mindemellett nem voltunk annyira közel egymáshoz, inkább a tisztelet, amit éreztünk, és amit érzünk a mai napig irántuk.
A nyári konyha volt a mama területe. Gombócleves, gombóc, kakaspörkölt, kőttesek, a szalagos fánk... Tüsténkedett is, még hetven-nyolcvan évesen is hámozott, klopfolt, nyakon csípett egy csirkét az udvaron a leveshez, paprikáshoz. Nagyapának sokáig lovai voltak, vele mentünk ki a határba, s mi is kivettük részünket a munkából. Az életükkel neveltek, mutattak példát. Hogyan lehet szerényen, szinte a semmiből szorgos munkával megteremteni a családi hátteret. (Mindketten megérhették, hogy unokáik a közelükben nőttek fel, és dédunokáikat is ringathatták.)
Ezt a mintát hozom tehát a gyerekkoromból, de közben azért eltelt pár évtized, és látom, mekkorát változott a világ e téren is. A nagyszülő szerepe a családban ma is fontos, de nagyon sokféle. Ma is vannak még huszonnégy órás nagyszülők, de sok esetben vendég nagyszülőkké, vagy csupán távolsági nagyszülőkké váltak.
A modern nagyi már nem ül otthon egész nap, nem csak süteményt süt, lekvárt főz, savanyúságot tesz el, vagy kötöget. A mai nagymama legtöbbször még dolgozik a munkahelyén, autót vezet, e-mailezik, okostelefonja van. A mamik nem kötényben, mamuszban járnak, a fejükön nincs kendő, a hajuk sem ősz. Sokkal mozgékonyabbak, fiatalosabbak, mint néhány generációval ezelőtt: aktív életet élnek, társaságba járnak, utaznak, szórakoznak, sportolnak, s így testileg-lelkileg sokkal fittebbek.
Májusban, júniusban sok nyugdíjas ismerősöm a görög tengerparton nyaralt, de néhányan még ősszel is menni fognak, többen aktív kézművesek, nyári táborokat szerveznek, kórusban énekelnek, festenek... Természetesen, ha tehetik (leginkább a távolság akadályozza meg őket ebben), hasznossá teszik magukat az unokák nevelésében is, de emellett a szabadidejüket feltöltődésre használják.
Nem vitás, óriási támaszt jelenthetnek a család minden tagja számára, azonban ez nem jelenti azt, hogy ez a szerep mindegyiküknek testhezálló. Lehet, hogy más terveik is vannak az életük második felében, mint csupán az unokák körüli teendők, és ezt tisztelettel tudomásul kell venni.
Az is megtörténhet, hogy a munkahelyen végletekig megfáradt hatvan év feletti embereknek kellene bármikor bevethető nagyszülőkké válniuk, miközben még lehet, hogy a saját, idős, beteg szüleik is élnek, s éppen ők is támaszra szorulnak.
Ismerek egy csomó újdonsült nagymamát, akik egyáltalán nem olyannak képzelik az életüket, mint ahogyan az én nagyim élte az ötvenes-hatvanas-hetvenes éveit. Persze, teljes szívvel örül mindenki a gyermeke gyerekének, egy kisbabának, de nem feltétlenül gondolja, hogy a klasszikus nagymamaszerep neki való.
Van ellenpélda is: kolléganőm kicsit több mint tíz éve, 58 évesen ment nyugdíjba, és onnantól fogva gyakorlatilag minden napját az unokáival tölti, meleg ebéddel kedveskedik a családnak, segít a leckében is. Lánya így nyugodt szívvel visszamehetett dolgozni, tudott karriert építeni, nem kellett aggódnia egy percig sem: biztonságban tudhatta a gyerekeket.
Sokféle nagyszülővel találkozunk, ahányan vannak, annyifélék. Néha irigykedünk, néha pedig hálásak vagyunk, hogy nekünk milyen jutott. Ha egyáltalán vannak, hiszen van, aki korán elveszíti a nagyszülőket, vagy egyáltalán nem is ismeri őket.
Ahogyan a szülői, úgy a nagyszülői szerep sem alakul ki egyik napról a másikra, hanem egy hosszabb tanulási folyamat eredménye. A családok sokfélék, éppen ezért nincs egy ideális felállás arra vonatkozóan, hogyan kell ezt csinálni. Az biztos, hogy a nagyszülő-unoka kapcsolat nem önmagától létezik, azt mindig tartalommal kell feltölteni.
A negatív és pozitív példák sorjáznak a környezetünkben. Egészen máshogy alakul a kapcsolat a nagyszülőkkel, ha a család egymástól távol él, ha valaki ötvenes éveiben lesz nagyszülő vagy csak egy évtizeddel később, már különböző egészségügyi gondokkal küszködve.
Szívderítő, ahogyan a nagymama életében először 65 évesen repülőre ül, idegen nyelvet kezd tanulni, a nagypapa megtanulja az okostelefon, vagy a Skype kezelését a családdal, az unokákkal való kapcsolattartás érdekében.
Ha egy nagyszülőnek megadatik, hogy aktívan részt tud venni a család életében, egyszerre lehet a gyereke támasza és olyan felnőtt az unoka életében, aki teljesen más színt visz az életébe, mint a szülei. A nagyszülők ugyanis végtelenül türelmesek, hajlandóak megállni séta közben minden egyes virágnál, bogárnál, és mesélni míg az unoka meg nem unja.
Egy többgenerációs családban a gyerekek – mint mi is annak idején – a sok boldog pillanat mellett már egészen pici koruktól megtanulták, hogy a családtagok kölcsönösen segítik egymást és osztoznak a feladatokon. A felnőttek segítenek egymásnak, a fiatalabb támogatja az idősebbet, a nagyszülő vigyáz az unokára és egy napon majd az unoka lesz az, aki viszonozhatja a nagyszülői, szülői törődését.
A nagyszülőkre is jó hatással van, ha aktívan részt tudnak venni az unokák életében. Így megélhetik az élet folytonosságát, követhetik egy gyerek cseperedését. Nincs is annál szebb, mint amikor továbbadjuk azokat a családi történeteket, amiket egykoron mi hallottunk a nagyszüleinktől. Ha csak egy rövid időre is, de ilyenkor összeérnek egymással a generációk és minden egyes történettel belepakolunk a kisgyerek képzeletbeli puttonyába a múltjából, amit aztán ő is magával tud vinni. A nagyszülők, dédszülők a család krónikásai. Kincset érnek.
Nyitókép: Pixabay
