A víz, a napfény, a klíma és a levegő mellett a földi élet legfontosabb alapfeltétele a megfelelő minőségű termőtalaj. Mára az emberiségnek sikerült jelentős mértékben tönkretennie mindegyiküket – abban pedig, hogy mindez még visszafordítható-e, csak reménykedni tudunk. A tendenciák viszont nem túlságosan biztatók.
Ami a talajt illeti, ennek szennyezése sem újkeletű, ugyanúgy elkezdődött már az ipari forradalommal, mint például a levegőé vagy a vizeké; ugyanakkor az extenzív mezőgazdaságnak köszönhetően sokkal tovább megőrizte a még elfogadható mértéket. Amíg csupán kisbirtokok léteztek, addig ezeken belső körben folyt a gazdálkodás: éppen annyi haszonnövényt termesztettek, amennyi a családok és azok jószágai számára elegendő volt, ez utóbbiak trágyájának mennyisége pedig pontosan megfelelt az adott földterület szükségletének. Semmi felesleg, semmi „luxus”. De az uradalmi nagybirtokokon sem volt kedvezőtlenebb a helyzet, hiszen ezeket is jobbágyok művelték „józan paraszti ésszel”. (Az ő kizsákmányolásuk már egészen más téma; hiszen mióta a világ, mindig az ember volt az egyetlen telhetetlen faj...) Ami még rendkívül lényeges, hogy a szántók egyes részeit rendszeresen pihentették, ugaron hagyták, emellett az ember korán felismerte már a vetésforgó jelentőségét is: mit mi után érdemes vetni és hova, hogy a talaj termőrétege ezáltal is gazdagabb legyen. Az igazi gondok valahol a XX. században kezdődtek el.
A versengés, mint az esetek zömében, itt is az USA és a Szovjetunió között vette kezdetét. Gigantikus parcellákat alakítottak ki, amelyeken rendszerint hosszú évekig, évtizedekig ugyanazokat a növényeket termesztették – kizárólag a keresletnek megfelelően, persze –, a földet minimális munkaerővel, hatalmas mezőgazdasági gépekkel művelték, a szerveset pedig hamar felváltotta a műtrágya. Ennek egyenes következményeként a szintén intenzívre változtatott állattenyésztésben óriási mennyiségű hígtrágya keletkezett, amit aztán jobb híján az élő vizekbe, a legelőkre vagy a kaszálókra juttattak ki, melyeket ezáltal ugyancsak tönkretettek. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy ezt a mintát úgyszólván a világ összes többi országa elkezdje követni. Persze, hiszen „versenyképesek” próbáltak maradni. Olyan „verseny” ez, amiben, úgy tűnik, a földi élet ellehetetlenítése jelenti a célszalag átszakítását. Pazar.
A tendenciák pedig máig nem változtak meg. Sőt. A talaj kizsigerelését a fentieken túl fokozza még a kézi munkaerő minimalizálása, az intenzív öntözés – ami a talaj szerkezetét rombolja –, a legkülönfélébb kemikáliák fokozott használata, és sorolhatnánk. És akkor még csak a mezőgazdaságról beszéltünk, és csupán a talaj vonatkozásában. Mert persze ott van mellette az ipar, a közlekedés, a hulladék...
A fenntartható fejlődés csak manapság „divatos” kifejezés – amikor már ég a ház, ugye –, ám a kisgazdaságok példáján is láthattuk, hogy voltak időszakok, amikor mindez nagyon jól tudott működni. Ami némi bizakodásra adhat okot, hogy manapság is akadnak kísérletek a visszaállítására, de ezeknek egyelőre csak eszmei értékük van, mivel pozitív követendő példát mutatnak. Mindaddig azonban nem érhetünk el átütő sikert, ameddig a társadalomban kizárólag a profit az egyetlen vezérelv. De meddig tartható fenn a fenntarthatatlan?
A régmúltban is akadhatnak a maihoz hasonló negatív példák: a Szahara helyén valamikor buja vegetáció tenyészett... És éppen a Szahara ihlette Saint-Exupéry gondolatait a vízről, melyeket éppen annyira elmondhatunk a termőtalajról is: „Nem szükséges vagy az életben: maga az élet vagy.”
