A hivatalosan munkaközvetítő, ám a gyakorlatban sok esetben inkább munkaerő-bérbeadással, vagy lízingeléssel foglalkozó ügynökségek több éve megjelentek Szerbiában, mégis, ezt a tevékenységet ezidáig nem rendezte önálló jogszabállyal a törvényhozás. A szóban forgó területen eddig elsősorban a foglalkoztatásról és a munkanélküliségi biztosításról, valamint az egyetemista szövetkezetekről szóló törvények, továbbá a munkatörvény rendelkezéseit alkalmazták, ugyanakkor mindhárom tekintetében joghézagok tömkelege jellemző az ügynökségi munkaközvetítés tekintetében, és mint az bebizonyosodott, az ügynökségek igencsak leleményesen egyensúlyoztak ezek között – leginkább a munkások kárára. Az ügynökségek közvetítésével alkalmazott személyek legtöbbjét munkaviszony nélküli munkák végzésére alkalmazzák, vagy esetleg a másik munkáltatóhoz való áthelyezés esete áll fenn esetükben.
A munkaügyi minisztérium kimutatása szerint 2018 decemberében országszerte 111 ügynökség foglalkozott munkaközvetítéssel, és ezek közreműködésével 16 841 személyt alkalmaztak, ám a Politika napilap értesülései szerint nagyjából 100 ezren dolgoznak valamilyen formában ügynökség közbenjárásával. Szintén a Politika információi szerint például a NIS munkavállalóinak 50 százalékát alkalmazza közvetett módon.
RENDTEREMTÉS
Az ügynökségi munkaközvetítésről szóló törvényjavaslat pontosan meghatározza az említett területtel kapcsolatos alapfogalmakat, nevezetesen: időszakos munkaközvetítéssel foglalkozó ügynökség – utóbbi létesít munkaviszonyt a magánszemélyekkel a munkáltató felhasználó számára való rendelkezésre bocsátásuk céljából; rendelkezésre bocsátott munkavállaló; munkáltató felhasználó; hasonló munkavállaló – a munkáltató felhasználó alkalmazottja, aki végzettségére, illetve képesítésére való tekintettel ugyanazokat a munkafeladatokat látja el, mint a rendelkezésre bocsátott munkavállaló.
A törvényjavaslat, részben átvéve a foglalkoztatásról és a munkanélküliségi biztosításról szóló törvény vonatkozó rendelkezéseit, előírja, hogy ki és milyen feltételek mellett alapíthat – vagy nem alapíthat – munkaközvetítő ügynökséget, a korábbi szabályozással ellentétben például az ügynökség képviseletére felhatalmazott személy tekintetében feltételként határozza meg a legalább 240 kreditpontos egyetemi alapképzést. A működési engedély kiadása a munkaügyi minisztérium hatáskörébe tartozik.
Az ügynökség a munkavállalóval határozatlan és határozott időre – amely megfelel annak az időszaknak, amelyet a munkavállaló a „bérbevevőnél” eltölt – is munkaszerződést írhat alá. A munkaszerződésnek a kerettörvényben meghatározott elemek mellett tartalmaznia kell a munkavállalónak a rendelkezésre bocsátással kapcsolatos beleegyező szándéknyilatkozatát.
A Szerbiai Képviselőház honlapján közzétett javaslat értelmében a határozott időre alkalmazott rendelkezésre bocsátott munkavállalók aránya legfeljebb 10 százalék lehet az összes alkalmazotthoz viszonyítva. Az 50 személynél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató munkaadók alkalmazottaik számától függően alkalmazhatnak közvetve meghatározott számú munkavállalót. Az ügynökséggel határozatlan időre munkaszerződést aláíró munkavállalók tekintetében nem szabott meg hasonló kikötéseket a javaslattevő. Amennyiben ugyanazon munkavállaló ugyanazon, vagy másik ügynökség közvetítésével több mint 24 hónapot töltött el határozott időre szóló munkaszerződés alapján egy bizonyos munkáltatónál, ehhez a munkáltatóhoz többé nem lehet elhelyezni, kivéve a munkatörvényben felsorolt esetekben. Szintén a kerettörvény vonatkozó rendelkezéseivel összhangban a határozott időre alkalmazott munkavállaló munkaviszonya határozatlan időre szóló munkaviszonnyá változhat.
A hasonló munkavállaló fogalmának meghatározása azért volt fontos, mert a törvényjavaslat felsorolja mindazokat a munkafeltételeket – egyebek mellett a munkaidő, a bérelszámolás, a szabadságok különböző formája, a munkahelyi biztonság, továbbá az állapotos nők és kismamák, valamint a fiatalok védelmének tekintetében – amelyeknek ugyanazoknak kell lenniük a hasonló munkavállaló és az ügynökség közvetítésével alkalmazott munkavállaló számára.
A bér kifizetését az ügynökség végzi majd, a munkáltatótól kapott kimutatás alapján. Amennyiben az alkalmazott nem kapja meg bérét, munkaügyi per esetén a szolidaritás elvével összhangban a munkaadót és az ügynökséget egyetemleges felelősség terheli. Az ügynökséggel határozatlan időre munkaszereződést aláíró munkavállaló két alkalmazás között bértérítésre jogosult az ügynökségtől. Az ügynökség nem fizettetheti meg a munkavállalóval a munkaközvetítés díját. Amennyiben a munkáltató elégedetlen a munkavállalóval, az ügynökség szakíthatja meg vele a munkaszerződést.
KETYEG AZ ÓRA
A szakszervezetek és az elemzők legtöbbje néhány dologgal kapcsolatban egyetért: az állam ezzel a javaslattal legalizálná a munkaerőpiacon uralkodó zűrzavart; jó, hogy elméletileg kiegyenlítődnek a munkáltatónál közvetlenül és közvetetten alkalmazottak jogai, ám továbbra is túlságosan sok a nyitott kérdés a jogok megvalósításával kapcsolatban; tovább növekszik a munkaerőpiacon jellemző bizonytalanság és kiszolgáltatottság.
Zoran Mihajlović szakszervezeti képviselő attól tart, hogy habár az említett törvény meghozatalának egyik célja a munkaerőpiacon jellemző szürke zóna felszámolása, ilyen formájában az éppen annak az elmélyülését fogja elősegíteni. Az is megtörténhet, hogy a nagyvállalatok maguk alapítanak majd munkaközvetítő ügynökséget és annak közbenjárásával alkalmazzák munkásaikat – vagyis továbbra is egyensúlyoznak a törvényesség határán –, nyilatkozta korábban a szakszervezeti képviselő. Mihajlović mindemellett a törvény hiányosságaként emelte ki, hogy az nem rendelkezik az alkalmazottak jogairól a munkaközvetítő ügynökség felszámolásának esetében. Dr. Nada Novaković, a Társadalomtudományi Intézet munkatársa egyetért azzal kapcsolatban, hogy a törvényjavaslat elméletileg kiegyenlíti a munkaadónál közvetlenül és közvetetten alkalmazottak jogait, ám attól tart, hogy a megvalósítás során nehézségek merülnek fel, hiszen a „bérelt” alkalmazottak az ügynökséggel kötöttek munkaszerződést, és elsősorban az garantálja számukra a megfelelő munkafeltételeket.
Az idő három dolgot biztosan megmutat: egyrészről azt, hogy a rendelkezésekkel sikerül-e biztosabbá tenni az ügynökségi bérmunkások helyzetét, másrészről azt, hogy milyen érdemi kérdések megválaszolására nem tértek ki a törvényben, harmadsorban pedig azt, hogy a rendelkezéseket maradéktalanul és következetesen alkalmazzák-e majd.
Az szintén nyilvánvaló, hogy a döntéshozók többé nem odázhatják el az elmúlt és az elkövetkező időszak egyik legfontosabb kérdésének a megválaszolását: készek-e meghozni azokat az intézkedéseket – és kikényszeríteni alkalmazásukat –, amelyek elsősorban a munkavállalók érdekeit szolgálják, és még csak fenn sem áll a különböző gazdasági, politikai, vagy egyéb érdekcsoportok igényei korlátlan, és olykor korrupt kielégítésének a gyanúja. A választól függ, hogy mekkora mértékben folytatódik a munkaerőpiac – valamint az ország – további elnéptelenedése, amely a szakképzett munkások tekintetében a legkifejezettebb. Az a kérdés, hogy az államhatalom érti-e a munkaerő szó tényleges jelentését. Az természetesen előrelépés, hogy egy eddig szabályozatlan, ám élő területet törvényes keretek közé tervez helyezni az állam, azzal, hogy a munkavállalók és a munkanélküliek feltehetőleg szívesebben fogadnák azoknak a törvényes megoldásoknak a kidolgozását, továbbá alkalmazását, amelyek jogbiztonságukat és a hosszú távú kiszámíthatóságot szavatolnák.
