Közismert tény, hogy január 22-én annak emlékére ünnepeljük a magyar kultúra napját, hogy 1823-ban Kölcsey Ferenc szatmárcsekei magányában e napon tisztázta le és jelölte meg dátummal a Himnusz kéziratát. Azt is lejegyezték, hogy 1844-ben Erkel Ferenc sokat olvasgatta Kölcsey költeményét, majd egyetlen óra alatt zenésítette meg, ezzel meg is nyerte a pályázatot. Csak 1923 júniusában vált a Himnusz nemzeti jelképpé. A szocializmus időszakában Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal szerettek volna új himnuszt, azaz nemzeti indulót íratni, de a két nagy művész egyetértett abban, hogy ez felesleges lenne. Ám „jogi státusa” 1989-ig nem volt, ekkor mondta ki a magyar alkotmány, hogy „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével”. S a magyar parlament az említett évben döntött úgy, hogy a Kölcsey-mű születésnapja, január 22-e a magyar kultúra napja is egyben.
A fentiek minden megemlékezésen elhangzanak az anyaországban és a határon túl is, hiszen e napot számos irodalmi, zenei, színházi, képzőművészeti eseménnyel ünneplik meg. E napon fokozottan a magyar kultúra felé fordul a figyelem, habár a magyar kultúra mindennap része az életünknek, már azáltal is, hogy gondolkodásunk alapja a nyelvünk. Mindennap bennünk él a magyar kultúra, a gyermekek, fiatalok a tanórákon, a néptánccsoport vagy a diákszínjátszó kör próbáin találkoznak vele, mi felnőttek egy novella vagy regény olvasása közben, vagy amikor a házimunka végzése közben teljes hangerővel a Fonográf együttes Levél a távolból vagy az Omega Gyöngyhajú lány című dalát hallgatjuk, vagy ránézünk a szobánk falán lévő festményre, vagy mint én, e sorok írása közben Nemes Fekete Edit csodálatos kollázsára. Sőt, még akkor is, ha úgy vigasztalunk meg valakit, hogy Több is veszett Mohácsnál!
Lehet, hogy lesz, aki megmosolyog, de úgy gondolom, az életünk során magunkba szívott olvasmányélmények, történetek alakítják a gondolkodásmódunkat, útmutatóul szolgálnak, hogyan kell vagy nem szabad viselkednünk egy adott helyzetben, „súgnak”, hogy mire kell figyelnünk. Még akkor is igaz ez, ha életünkben a korábbinál nagyobb teret kap a vizualitás, a digitális világ, a közösségi média.
Kölcsey Ferenc, miután a Himnuszt megírta, nem küldte el e-mailben barátainak, nem posztolta közösségi felületen, mégis mindenki ismeri, mindenkiből érzelmeket vált ki. Ma viszont természetes, hogy az író novelláját megosztja a közösségi hálón, beleolvasunk, elolvassuk, lájkoljuk. Manapság a népszerű magyar együttesek legújabb számai is a Toutube-on válnak közismertté, érnek el hihetetlen nézettséget, hallgatottságot. A múltkoriban egy komolyzenei koncerten voltam, és hideg zuhanyként hatott rám, hogy mindössze százan ülünk a padsorokban. Ám az egyik néző mobiltelefonjával élőben közvetítette a koncertet, s otthon meglepődve tapasztaltam, hogy 537 megtekintése volt. Ez azonban a személyes élményt, a körülöttünk ülőkkel együtt átélt személyes élményt nem pótolhatja. Tudom, ez már egy más világ, új szokásokkal. De színházaink akkor léteznek, ha beülünk a nézőtérre és megnézzük az előadást, arról nem is szólva, hogy mélyebben átéljük a színpadi történéseket, mintha csak a tévéfelvételt látjuk, mélyebb érzéseket vált ki belőlünk egy festmény, ha a kiállítóteremben közel hajolunk hozzá, mintha a laptopunk képernyőjén bámuljuk. És más élmény egy, a nyomdából most kikerült kötetet a kezünkbe fogni, fellapozni, majd teljesen elmerülni benne, mint a számítógépen beleolvasni. Más a magyar szecesszió jegyeit magán viselő épületet „élőben” látni, mint egy tökéletes fotográfián megnézni, és más érzés a vajdasági magyar népdalt magunkban együtt dúdolni a pódiumon álló előadóval, mint otthon a tökéletes hanghatású felvételt hallgatni. Csakis így élhetjük meg, éltethetjük a magyar kultúrát, mert ember voltunkban leszünk többek általa.
