A 70-es évek második felében voltunk, és üléseztünk, mint minden héten, mármint a Jugoszláv Labdarúgó-szövetségnek kellett volna kapitányt keresnünk. „Nagy” volt az egyetértés. A jó ég tudja, hányadszor szavaztunk, de mindig döntetlen volt, 4:4. Egyszer csak megelégelte az elnök ezt a remek megoldást, és azt mondta: Árok, te vagy az edzők szövetségének az elnöke, mondd meg te, ki legyen a szövetségi kapitány!
Számomra különösen érdekes volt, hogy ebbe az ötletbe mindenki beleegyezett.
Időt kértem, hogy beszéljek az edzőkkel. Megtettem, de persze ott sem volt teljes az egyetértés. Kelet és dél mindig mást akart, mint észak és nyugat.
Erre jól jött nekem, hogy Miljanić éppen akkor jött haza Spanyolországból, és úgy éreztem, hogy jobb megoldás nincs is.
Meg kell említsem, hogy mindkét oldalról volt persze olyan küldött, aki nem volt Miljanić-imádó. A végén, ha jól emlékszem, 5:3-mal kimondtuk, hogy Miljanić a kapitány.
A csapat Újvidéken készült, és az én feladatom volt, hogy ellátást és edzőpályát találjak. Könnyű volt, hiszen éppen abban az évben nyílt meg Park Szálló. A Slavijának pedig akkor fejezték be az új stadionját.
A horvát és a boszniai játékosok süketet játszottak
Már a buszban láttam, hogy „óriási” a barátság kelet és nyugat között. Sajnos ez nemcsak a buszban volt így, hanem a pályán is. A nyugatiak rá se hederítettek arra, amit Miljanić mondott, nem tudtam nézni ezt a „szenzációs” csapatmunkát, bementem a pályára, és átvettem a csapatot. „Vagy csináljátok, amit az edző mond, vagy szedjétek a cuccotokat, és menjetek haza!!!” Ez a három felkiáltójel csak a századrésze annak, amit abban a pillanatban gondoltam, és úgy látszik, megértették a helyzetet, jobban mondva lehetetlen volt meg nem érteni a gyilkos kígyóhoz hasonlítható sziszegésemet…
És láss csodát, egyik pillanatban meglett a bratstvo-jedinstvo, vagyis a testvériség-egység. A jugoszláv válogatott keretében akkor olyan játékosok voltak, mint például: Oblak, Mužinić, Filipović, Popivoda, Buljan, Jovanović, Borota…
Nem sokkal később lemondtam az edzők szövetségének elnöki posztjáról, és elmentem Ausztráliába.
S. O. S. Sydney-ből
Közben a harmadik hazámban a magyar klub, a St. George Budapest kiesett az első osztályból. Majdnem kötelességemnek éreztem, hogy kimenjünk harmadszor, és megcsináljam, amit várnak tőlem, kétéves szerződést kötöttünk. A cél vissza az első osztályba, bármi áron. Furcsán hangzik, de én abban a pillanatban még magamon is túltettem, célomként persze az első osztályba visszajutást jelöltem meg, mert a szerződésben annak értelme volt, de még milyen. Mégpedig dollárban.
Ezzel szemben, ha nem sikerül, akkor a második évet is kénytelen lettem volna ugyanannyiért csinálni. Az első és a másodosztályú gázsi között ég és föld volt a különbség.
Nem húzom tovább: „persze” hogy megnyertük a második ligát, és bejutottunk az elsőbe, és hogy tovább mondjam, már a következő évben bajnokok lettünk. Ennek aztán olyan hatása volt ránk, amilyenre álmomban sem mertem volna gondolni: a két évből huszonhárom lett!
