Hála a labdának, a focinak, minden kertelés nélkül elmondhatom, hogy összejártam ezt a golyóbist, melyet világnak neveznek, s ami a legérdekesebb, egy fityingembe sem került. Persze kimaradt nem is egy olyan világrész, állam, amely ki volt már előre nézve, de valami miatt kimaradt, tudja a jó ég, miért. Legjobban bánt, hogy Japánt ki kellett hagynom, mert a hajónk a világ körül éppen akkor ment, amikor a St. George Budapestnek három meccset kellett játszania a ferde szeműeknél.
Három okom volt az utazásokra: a Magyar Szó küldött például Mexikóba, Európa minden részébe, a labda rúgása kényszerített ide-oda, s végül a privát vágy, melyet a család akart kielégíteni.
Eszem ágában sincs a több mint 30 államnak a nevét itt leírni, melyeket megjártam, mert tulajdonképpen nem ezen van a hangsúly. De ha soha nem mentem volna el mondjuk Kanizsáról és Újvidékről, bizony nem volna mit írnom…
Úgy kezdődött, hogy a mexikói olimpiai játékokra elküldött a Magyar Szó… Nekem ott minden újként hatott. Nem is lehetett másként, hisz először jártam „olyan messze” a világban. Az emberek, az a hihetetlenül nagy város, maga az olimpiai falu. De abban az időben még nem voltak bevett szokásaim, elvárásaim a szervezőtől, a lakástól, az ételtől. Hajlandó voltam mindent lenyelni, élveztem az addig ismeretlen világ másságát, újdonságait. Egyike ezeknek nagyon tetszett: ismeretlen emberek a mellednek szegezték a „change” szót, ami cserét, váltást jelent egyebek között, s valamit tartottak a kezükben. Ilyenkor az ember elkezdett kotorászni a zsebében. Később, amikor már megszokta az ember, hogy jönnek majd a csencselők, vitt magával erre alkalmas apróságokat, jelvényeket leginkább. Ezekből aztán volt, amennyit akartunk. Nagyon szép kulcstartót vettem magamnak, mégpedig ezüstöt, de persze az nem volt a játékban. Annyira tetszett, hogy vettem még egyet, nem is álmodva arról, hogy az egyszer földrengésszerűséget fog okozni. Hazajövet Tito elvtárs fogadta a nagyon sikeres olimpiai csapatot, melynek része volt az újságírógárda is. Nos, akkor született meg bennem az elhatározás, hogy csencselek Tito elvtárssal. Kihasználtam azt a pillanatot, amikor éppen az én csoportom előtt volt, és felajánlottam neki az ezüst kulcstartót. „Nem hiszem, hogy bármi is van a zsebemben, mert Jovanka mindent kiszed…” Mégis akadt valami a zsebében: előkerült egy bicska. Később kiderült, hogy arany! Talán mondanom sem kell, hogy a belgrádi szakik milyen dühösek voltak…
Dél-Koreában rólunk írtak
Egész más beosztásban utaztam el a dél-koreai olimpiai játékokra: az ausztrál labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányaként, tehát csapatomról és rólam írtak a lapok, jelentettek a tv-k. S volt mit jelenteni! Nem egyszer írtam én erről, de most ide tartozik, mert ország- és miniszterelnökökről, az azokkal való találkozásomról regélek. Az „enyémekkel” hozott össze a sorsolás, mármint Jugoszláviával. Nem akarok felvágni, de mielőtt harmadszor mentem el a „világ végére”, mármint Ausztráliába, a Jugoszláv Labdarúgóedzők Szövetségének elnöke voltam, tehát a labdarúgó-szövetség elnökségének a tagja. Mondhatom, nem nagyon tetszett, hogy éppen Jugoszláviával hozott össze a sorsolás. Az igaz profi azonban csakis azt szolgálja, akinek a fizetési listáján van… Itt találkoztam másodszor a nemrégen lebukott FIFA-elnökkel, aki azt javasolta, hogy célozzuk meg a FIFA sportszerűségért járó díját – amire én nagyon durván reagáltam, mondván, „mit” fogunk a meccseken tenni a győzelemért. A mérkőzés után, melyben kiütöttük Jugoszláviát, bevallotta, sose gondolta volna, hogy komolyan gondoltam, hogy x!=’”+/%!-t csinálunk a jugókból…
Hazatérve Bob Hawke kormányfő fogadott bennünket, aki már nem egy meccsen járt nálunk az öltözőben, s megkérdezte, tudom-e, hogy majdnem legyőztem az utolsó népszerűségi kutatásban. „Egy arasszal vertelek csak meg” – mondta, és én valahogy nagyon furcsán, a felhők felett éreztem magam…
Ezután már megy minden magától…
…legalábbis ezt hittem jómagam is, mert kitüntetett az angol királynő. De a futballban mindig akkor jön a hideg zuhany, amikor nem is gondolod. Így történt velem is…
Kikezdtek irigy „barátaim”, az olaszok, a görögök, sőt a horvátok is… Mindenki azt szerette volna, ha az ő játékosaikat hívom meg a válogatottba. Én meg azoknak adtam előnyt, akik hétről hétre jól teljesítettek, és a válogatottban sportszerűen viselkedtek, s még azoknak, akikben megbíztam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen mezben játszik hétről hétre.
1990-ben lejárt a szerződésem. Az első mérkőzésem a válogatottal 1983. január 12-én volt, az utolsó pedig 1990. február 2-án. Angliával kezdtem (0:0), és a moszkvai Torpedóval végeztem (3:0). A meghirdetett posztra viszont nem pályáztam! Száznál is több meccsen vezettem a válogatottat, méghozzá másodállásban, s nem akartam otthagyni a St. George Budapestet semmi áron.
Ezután még 13 évet edzősködtem Ausztráliában. 2003-ban visszajöttünk. Írogattam a Szóba, a futballal azonban alig volt érintkezésem. Talán csak annyi, hogy nagy néha elmentem egy meccsre, amit leginkább megbántam.
A magyarországi foci úgy került az érdeklődési körömbe, hogy a FourFourTwo szerkesztője, Szöllősi Gyuri egy riportot írt, majd meghívott a Puskás Akadémia stadionjának megnyitójára. Ott találkoztam először Orbán Viktor miniszterelnökkel. Azóta már járt nálam is. Ekkor kezdett ismételten mozogni bennem a foci.
Ezzel párhuzamosan jött a Topolya is, a Zsemberi fivérekkel…
