Egykor nem is egyszer hangzott el az edzők körében, hogy: „Adj egy nagy darab egészséges husángot, és én csinálok belőle egy jó bekket!” Hátvédet, ahogy azt ma mondanák. Nagyon sokáig így volt ez, míg meg nem jelent egyebek között Santos, Facetti s nálunk Belin… Akkor már másként beszéltek a kettes és a hármas számot viselőkről… Ma egészen véletlen, ha ezeket a számokat viselik a hátvédek. Emlékszik még valaki Branko Stankovićra, a legelegánsabb jobbhátvédre a háború után? Távhallgató volt a Testnevelési Egyetemen. Telente bejárt egy kis teremfocira. Nagyon ügyetlen volt a parketton… nemegyszer adtam rá „szoknyát”, így hívtuk azt, amikor az ellenfél lába között rúgtad át a labdát. Aztán, amikor megunta szemtelenségemet, így szólt: csináld meg még egyszer, és kirúglak az ablakon!
Néhány hónapra rá Ópázován valami kupameccset játszottunk, és egy nagyon kihívó alkalmam volt a szoknyaadásra… Stane jobb lábával még megpróbált rúgni a labda után… a bal lábával meg… piszkos örömömben egy nagyot ugrottam, mert vette a szoknyát, de a bal láb jött, s el is talált, és hahotázva „átsegített” a csípőmagasságú fakerítésen! Évekig azzal heccelt: „Akarsz még egyszer repülni?!” Stane nem volt Facetti, de Belin sem, bár az utóbbinál sokkal többször játszott a válogatottban, és kiváló edző volt később. A Vojvodina is az ő keze alatt nyerte az első bajnokságot. Mindezt csak azért írtam le, hogy ne gondolja senki, hogy éppen minden hátvéd bükkfafejű!
A kivétel azonban csak erősíti a szabályt!
De még mielőtt rátérnék „kedvenceimre”, hadd említsem meg, hogy a védők s a középpályások mindig jobb edzők, mint a támadók! Fel is soroltam, hogy miért. A legfontosabb az, hogy a csatár „gyümölcse”, a gól hozza a pénzt! A végén mindenki csak arra emlékszik, hogy ő lőtte a gólt, ő a megváltó, maga a játék istene, a dollár, a font, az euró… megtestesítője.
Ezzel szemben a védő csinálta a dolgát… hát nem azért van a pályán?! S onnan a kapu előtti harminc-negyven méterről nézve, hogy mi történik a pálya másik felében, előbb-utóbb kezdi megérteni összességében a játékot.
Ha van egy kis esze!
A természet azonban nem minden védőnek adott a két szemén kívül mást is a koponyájába! Van még ma is olyan bekk, akiről származik a „hízelgő” bunkó focista jelző. Kettő ilyenről fogok regélni! Az egyik volt, a másik ebben a pillanatban a válogatott edzője. Ördögük van azoknak, akik Đorićra és Mihajlovićra gondoltak abban a pillanatban, mikor a fenti mondatot elolvasták. Az elsőre az én időmben akkor hivatkozott egy edző, amikor játékosa – hátvéd persze – egy eget verő marhaságot csinált! A kevésbé szókimondók a következőképpen fogalmaztak: „Az egyes számú szerb hátvédet akarod utánozni?”, mondták nem is kevés gúnnyal! Ő jobbhátvéd volt a piros-fehéreknél, volt szövetségi kapitány is (hála az égnek abban az időben Ausztráliában voltam), majd az edzőképzés vezetője. Éveken keresztül a szerb labdarúgás szürke eminenciása volt, mondják a fővárosban! Hogy ez mit jelent pontosan, fogalmam sincs. Azt azonban nem kell és nem is érdemes keresni, hogy mikor, hogyan és hol kezdődött a szerb foci hanyatlása.
Persze a legutóbbi botrányos vb-selejtezős szerepléshez nincs semmi köze! Igazán?! Próbáljanak összeadni egyet az eggyel! A szóban forgó két úriember a napokban „szót váltott, bizony telis-tele vitriollal”.
Mihajlović: „Semmit sem tanultam Đorić bától!”
Đorić: „Tudom, hogy nem tud semmit, én legalább tudom… tőlem kapta a profi és az A licencet is!”
Kérdezem én, ha nem tud semmit, miért adta neki a licenceket?! Most tőlem még egy kérdés: hogy nem segített a himnusz éneklése és az sem, hogy megjárta a boszniai hegyekben a Szűz Mária jelenésének a helyét egész családjával?! Neki nem, de az olasz kollégájának igen – az előző idényben a Man. City megnyerte a bajnokságot! Ő pedig a szerb válogatottal egy kis túlzással csak azoktól nem kapott ki, akikkel nem játszott.
Öregfiú, ha már nem tudsz edzeni (hát még gondolkozni – 46 játékost próbált ki!!!), csak tanulj meg imádkozni… S menj a teremtő nevében! S az istenért, nehogy meggondold hogy… maradsz! Mert akkor jobb, ha mindenki áttér a gyeplabdára.
Az enyémek – az amazok – már ott vannak a vb-n!
Ausztráliáról beszélek. Másodikak lettek csoportjukban Japán mögött! Tehát ott vannak Brazíliában a vb-n! Menjek-e Brazíliába, vagy sem, ez most a kérdés. Mi szól az igen mellett, s mi ellene? Egy aztán teljesen biztos, ez volna az utolsó vb, melyet élőben látnék. A következőre, 2018-ban, már nem biztos, hogy utazóképes leszek… (Vagy már a lehető leghosszabb utat is megtettem addig!) A másik érv, nem szabadna meghalni, hogy ne legyek bár egyszer az eredeti Maracanán, a labdarúgás szentélyében. A harmadik, Brazíliában sosem voltam! A negyedik – az enyémek, mármint az ausztrálok, ott is játszanak, éppen úgy, mint Dél-Afrikában, ahol láttam minden meccsüket! Mi szól ellene? Egy szót sem tudok portugálul… Nincs egy megbízható utazópartnerem… Fogalmam sincs, milyen kondícióban leszek egy év múlva. Brazília nem biztos, hogy nagy örömmel látja a „világot”, amit a mostani zavargások is mutatnak: „Nem cirkusz kell nekünk, hanem tisztességesebb élet!” – mondják a tüntetők! Nos, hogy találná fel magát egy vén, ha futni kellene?! Tehát? Erre egyet-kettőt még alszok…
