Szegény Peti barátom jól ráfázott arra, hogy a grószfaterja száz éve magyarosította a családnevét! A német Apfelbaumról Zacsekre. Mert a Julika magyartanárnőnek az a heppje, hogy folyton megfordítja az osztálynévsort, és pont a z-betűsöknél kezdi a feleltetést.
Mint a héten is, amikor a költészet napja alkalmából a halhatatlan József Attila Születésnapomra című versét kellett megtanulnunk.
– Nos, Peti fiam, elszavalnád-e nekünk ezt a híres költeményt? Remélem, hogy megtanultad, és tanulás közben át tudtad érezni a mű minden drámaiságát!
– Én nagyon igyekeztem, tanárnő kérem, de úgy érzem, hogy még túl fiatal vagyok az átérzéshez – mentegetőzött a Peti.
– Hogyhogy túl fiatal?
– Úgy, hogy az Attila harminckét éves volt, amikor ezt írta, én meg csak őszre leszek tizennégy.
Egyedül az a közös köztük, mondta a Peti, hogy Attila házi feladatába is mindenfelé belejavított a Horger Antal tanár úr, mint az övébe szokott a Julika. – Honnan szeded ezt a szamárságot, Tepeti, hogy Horger Antal belejavított József Attila költeményébe?
– Nem szamárság tanárnő kérem, mert a saját szememmel láttam az internetes enciklopédiában, a Wikipédiában, hogy a kézirat tele van javításokkal. Azért is nem lehetett belőle pedagógus, mert nem tanulta meg rendesen a helyesírást.
Otthon meg atata úgy kommentálta Attila költeményét, hogy sajnos az ő életében is néhány évtized elszelelt, és rendes fizetésre még sose telt!
– Ne is panaszkodj, Tegyula, mert csak magadat hibáztathatod – inté le őt amama. – Ha annak idején, amikor megszereztük a magyar útlevelet, mi is nekivágunk a nagyvilágnak, mint oly sokan, akkor most a fejed se fájna, és nem keseregnél József Attilával. Lehetnél te is jól kereső chefmanager valahol Düsseldorfban, mint a Szabó Pista a szomszéd utcából. Pedig itthon csak segédmunkás volt. Most meg minden évben új luxusautóval jár haza.
– Az nem megoldás lett volna, Tematild, hanem megfutamodás – válaszola az önérzetes fater. – Egész életemben a hivatásomnak éltem, nem szeretném feladni akkor sem, ha a mai társadalom nem becsüli meg.
– Maga is pont olyan reménytelen eset, Gyula zomzéd, mint a viccbeli figaró – kuncoga a Zacsek.
Az államügyész indítványára halálra ítélik a borbélyt, mert elmetszette egy kuncsaftjának a torkát. A kivégzés napján a siralomházban szokás szerint megkérdezik tőle, mi az utolsó kívánsága. A halálra ítélt nagy lelki nyugalommal azt mondja:
– Tudják, én egész életemben a munkámnak éltem, és még utoljára szeretnék megborotválni valakit…
– Jó, de ki legyen az?
– Mondjuk, az államügyész úr.
Amama pedig elhatározta, hogy beiratkozik a képzőművészek egyesületébe.
– Hogy jut eszedbe ilyen hülyeség, Tematild? – idegeskede atata. – Ugyan milyen alkotásokkal szolgáltál rá az ország legismertebb képzőművészeit tömörítő egyesület, az ULUS tagságára?
A művészi falvédőimmel, Tegyula, melyeket te persze nem becsülsz. De a múltkor itt járt az Erzsike barátnőm, aki képzőművészetet tanít az általánosban, szóval hozzáértő, és azt mondta, hogy az én falvédőim igazi művészi alkotások. Különösen az, amelyre azt a népi szólást hímeztem, hogy „Az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza”. Ezt fogom majd beküldeni a zsűrinek. Úgy gondoltam, ha felvesznek, rendezek egy kiállítást. Meglátod, úgy kapkodják majd a falvédőimet, mint a cukrot! Még pénzt is kereshetek velük.
– Megáll az eszem, Tematild! Nem képzeled, hogy ilyen amatőr gagyikkal tagja lehetsz a hivatásos művészek egyesületének?
– Miért ne lehetnék? Ha a Nikolics felesége, a Dragica tagja lehet az ő Szűzmária-mozaikjaival, akkor én miért ne lehetnék a falvédőimmel? Azok is gagyik a szakértők szerint.
– Ki is csapta Dragica esete az ULUS-ban a biztosítékot! – veté közbe a Zacsek. – Sokan ki is léptek, tiltakozásul Nikolicsné felvétele miatt. Felháborítónak tartják, hogy a volt elnök feleségét egyáltalán művész számba veszik, holott csak szórakozásból rakosgatja a mozaikot. Egy képzőművész pedig úgy tiltakozott Dragica protekciója ellen, hogy sajátos performance-ot rendezett: fényes nappal odatette a névjegyét…, vagyis végezte el a nagydolgát az egyesület épülete előtt, a nyílt utcán és fényes nappal. Mintegy a protekciós „művész” alkotásainak színvonalát szemléltetve.
Két alternatív művész beszélget Párizs egyik előkelő presszójában a harmadik konyak után, miközben a zongorista játékát hallgatják.
– Mit gondolsz, mi lenne, ha most odamennék, és belezarnék a zongorába? – mondja az egyik.
– Á, hagyd – legyint a társa. – Ez a sok bunkó úgyse értené meg a művészi üzenetedet.
PISTIKE, leendő chefmanager és alternatív alkotó
