Atata a héten zabadságra ment, s mivel a koronavírus-járvány miatt az idén nem juthattunk el sem Dubrovnikba, sem Isztambulba, azt mondta, most két hétig ki sem mozdul a házból: művészfilmeket néz, jazzt hallgat és filozófusokat olvas, közülük is a középkori misztikus gondolkodókat részesíti előnyben. Mint fogalmazott, ne is próbáljuk terhelni jelentéktelen hétköznapi dolgokkal, hogy éppen hol kötelező a védőmaszk viselete, és hol nem, karanténba helyeznek-e, ha átléped az országhatárt, vagy sem, megalakul-e a már végre a kormány, és kik lesznek a tagjai, őt most semmi ilyesmi különösebben nem izgatja, és uopste nem érdekli, hol húzódnak az ország határai, a zerb hadsereg részt vesz-e valamilyen hadgyakorlaton, összefog-e a zellenzék, vagy a Vučko éppen kivel tárgyalt. Azt mondta, őt most kizárólag csak az Életbevágóan Nagy Kérdések foglalkoztatják, és azokon fog töprengeni. Amama őszintén megijedt, hogy atata bajuszt és szakállat növeszt, meg fekete, szögletes keretű szemüveget kezd hordani, s úgy fest majd, mint a csöves kinézetű hipszterek, de a fater megnyugtatta, hogy neki nincs szüksége külsőségekre, hogy felhívja a figyelmet rendkívüli eszességére: elegendő, ha megszólal.
– Amikor megszakítottalak, akkor is éppen valamilyen nagyon lényeges kérdésről töprengtél, Tegyula? – kérdé kissé félénken a muter.
– Igen, Tematild – válaszola emelkedetten az öreg.
– Miről, ha szabad tudnom? – kíváncsiskoda tovább az öreglány.
– A zilvás gombócról – felele atata.
– A zilvás gombócról?! – ismétlé meg a fater szavait meghökkenve amama.
– Miért is ne – így a fater –, szeptember nyolcadikán ünnepelték a gombóc világnapját, mégpedig zerbiai kezdeményezésre.
– Jó, jó – hümmöge a muter –, de ezt nevezed te filozófiai kérdésnek?!
– Igen – bólogata atata. – Gondolj bele csak kicsit jobban: a főzés és a táplálkozáskultúra általában mára az egyik legfontosabb közösség-összekovácsoló erő lett. Melyek a legtömegesebb rendezvények felénk: könyvünnep, filmfesztivál vagy valamelyik színházi találkozó?! Ugyan már! A kakaspörköltfőző verseny meg a halászléfőző verseny meg a palacsintafesztivál meg a disznótoros ünnepély, no meg a töpörtőfesztivál, és így tovább, sorolhatnám napestig! Ha elmész az orvoshoz, a kötelező gyógyszerkúra mellett vajon mit tanácsol?! Változtass az étkezési szokásaidon, ne egyél ezt meg azt, ellenben fogyassz számos olyan ételt, aminek a létezéséről sok esetben addig nem is tudtál. Ha elslattyogsz egy trafik előtt, integetnek a csábító ételekkel illusztrált főzőcskézőmagazinok; ha kimész a Facebookra, elárasztanak az ismerőseid étkeiről készült fotók; ha belépsz egy könyvesboltba, szembejönnek veled a recepteskönyvek, amelyek az ízek különleges világába kalauzolnak; ha bekapcsolod a televíziót, egymást érik a különféle főzőműsorok meg a sztárséfek, akik a nyomorgó művészlét helyett a sokkal kifizetődőbb szakácshivatást választották, és képzőművészeti hajlamukat pöttyök és csíkok formájában immár csak a kaja dekoratív tálalásában élik ki. Nem utolsósorban itt van még a gasztroshow, amelyben a kétes hírnévért és némi zsebpénzért konyhaanalfabéták versengenek egymással. Ekkora fölhajtás után a táplálkozás körül, nem gondolod, hogy immár a gasztrofilozófiának is van létjogosultsága?!
– Hűha, Tegyula – kapkoda a fejét a muter –, te aztán tényleg belemélyedtél az elmélkedésbe. Azt áruld már el, mi lenne a lényege ennek a te gasztrofilozófiádnak?
– Az irányzatnak eddig két nagy feladatát sikerült megfogalmaznom magamban – közlé kellő komolysággal az öreg. – Az első tanításnak el kell fogadtatnia az emberekkel, hogy a lelki táplálék ugyanolyan fontos, mint a testi. Mondok egy példát: egy kiállításmegnyitón nemcsak a pogácsát és a pálinkát kell elfogyasztani, hanem a képeket is illik megnézni. A másik tanítás a mértéktartást hangsúlyozza az étkezésben, merthogy a mai ember hozzáállása két végletet mutat: vagy totális zabálás, vagy valamilyen diéta, közte semmi.
– Nahát, Tegyula! És mi köze mindennek a gombóchoz? – kérdé meghökkenve az öreglány.
– A gombóc egy nagyon sajátos étel, amely ízével és formájával egyaránt a kozmikus egységet zimbolizálja, Tematild – felele átszellemülten a fater. – Kívül van a lisztből és a krumpliból összegyúrt tészta, belül pedig a zilva. Összetartoznak, mint a test meg a lélek.
– Úgy beszélsz, Tegyula, mint egy prédikátor – jegyzé meg megrendülve amama.
– Jól a beszél a zomzéd, zomzédasszony – mondá az éppen betoppanó Zacsek. – Apám mesélte régen, hogy katona korában a zátkos zoci időkben küldtek neki itthonról zilvás gombócot. A nagy Jugoszlávia összes vidékéről összeverődött bakatársak egyike akkor látott életében először gombócot. Sokáig forgatta, mielőtt beleharapott volna. Miután megette, annyit mondott, nagyon finom, és megjegyezte: milyen érdekes, hogy sehol sincs rajta lyuk, és mégis benne van a zilva.
Ez már sok volt a muternak, aki egyébként is egész héten azon gyötrődött, hogyan főz finom zilvalekvárt, amikor ilyen rosszul termett a zilva. Betett zegény öreglánynak a sok zilvás gombóc, mint annak az atyafinak, aki fogadásból azt mondta, hogy harmincat meg tud enni, ám a huszonhetedik után már egy morzsa se ment neki le, így sajnálkozva jegyezte meg, hogy ha tudta volna, hogy ez a három majd ilyen nehezen megy, azokkal kezdte volna. Szóval, amamának elege lett a gombócokból, olyannyira, hogy azt mondta, mondjam meg a tanító néninek, hogy azt üzeni, kevesebb házi feladatot adjon, mert ő irtó fáradt, majd azt javasolta atatának és a Zacseknak, hogy a változatosság kedvéért beszéljenek kicsit másról, és megkérdezte tőlük, mit szólnak ahhoz, hogy a washingtoni megállapodás folyományaként Nobel-békedíjra jelölték a Trumpot, a Vučkót meg a Hotit.
– Misztikus szemszögből nézve, azt gondolom, hogy ezzel a jelöléssel is rá akarják kényszeríteni a valóságot az áhított eredményre – adá hangot elmés véleményének az öreg. – Nyilván úgy kalkulálnak, hogy ha valamiért Nobel-békedíjat adnak, akkor ott béke is lesz!
– Mond valamit, zomzéd – hagyá meg a Zacsek –, emlékeznek még, a Martti Ahtisaari is a róla elnevezett részletes béketerv kidolgozása után Nobel-békedíjban részesült, Kozovó pedig az adott terven alapuló alkotmánnyal kikiáltotta a függetlenségét.
– Úgy látszik, Kozovó vonzza a Nobel-békedíjat – jegyzé meg a fater.
– Mint a washingtoni megállapodás állítólag a dollármilliárdokat – fűzé hozzá amama –, bár a gazdasági zakemberek vitatják a kormány által befektetési bummnak minősített egyezmény jelentőségét.
– Attól tartok, nem ok nélkül – fűzé hozzá halkan atata, elárulva önmagát, hogy azért egy kicsit mégiscsak kíséri az eseményeket –, legalábbis arra enged következtetni, hogy a zakszervezetek nagy csalódottságára csak kétezer dinárral növelték a minimálbér összegét, holott a zindikátosok azt szerették volna, hogy a minimálbért egyenlítsék ki a fogyasztói kosárral.
– Elmés észrevétel – állapítá meg amama. – Jobban teszed, Tegyula, ha inkább a híreket olvasod, mint azokat a misztikus mestereket.
Ámerika és a bérek kapcsán pedig a Zacseknek a következő vicc jutott az eszébe.
Találkozik a zerbiai és az amerikai melós.
– Mondd, barátom, mennyit keresel te havonta? – kérdi a zerbiai.
– Annyit árulhatok el, hogy havonta 2500 dollárnyi kiadásom van – válaszolja a jenki.
– És mennyi marad a fizetésedből? – kíváncsiskodik továbbra is a zerbiai.
– Felénk ilyet nem szokás kérdezni – mondja az amerikai, majd megkérdi: – És te, buddy, mennyit költesz havonta?
– Én havi 400 eurót keresek, és 500 eurót költök – feleli csípőből a zerbiai.
– Honnan veszed a hiányzó 100 eurót?! – kérdi meghökkenve az amcsi.
– Látod, barátom, nálunk meg ezt nem illik megkérdezni az embertől!
Pistike, a filozófiát zilvás gombóccal fogyasztó kismisztikus
