Mint minden nap, a nemrég lezajlott nemzetközi kiállítás alkalmával is körbejártam székvárosunkat, és kis híján elájultam az utcákban, a házközökben, a tereken leparkolt gépkocsitömeg láttán. Nem maradt sehol egy talpalatnyi – majdnem azt írtam: parkolatnyi hely. Pedig állítólag nem is árasztotta el akkora, vidékről föláradt ember- s kocsitömeg a várost, mint a korábbi kiállítások során.
Parkolás, áradás, tömeg... mind gyakrabban előforduló kifejezések. Az előbbit, a parkolást, pontosabban a parkolási díjat már azokban a kisvárosainkban is fontolóra veszik, sőt be is vezetik, ahol még csak a módosabb családok rendelkeznek leparkolandó gépjárművekkel, az áradás pedig napjaink rémszava: vajon kiönt-e a Duna Újvidék alatt, vagy fölött? A tömegről pedig, mint olyanról, jobb, ha nem is beszélünk. Pedig szaktudósaink mind gyakrabban emlegetik a tömeget. A félelmetesen növekvőt. Hallottam olyan jóslatokról is, mely szerint földünk lakossága már a közeljövőben kilencmilliárdra duzzad. Akkor, amikor a jelenlegi hétmilliárd is teherként nehezedik a földgolyónkra. Ez a golyó már nem tud annyi élelmet termelni, hogy minden pocakot szolidan megterheljen. Mi lesz a szaporodókéval?
Jó, hát be is kell vezetni a parkolási díjat minden arra megfelelő és kiérdemelt helyen, mert gondolni kell a jövőre, amikor majd láncszerűen épülnek a mélygarázsok, ahová a Fiatok, a Peugeot-k és a többiek behúzódhatnak a fenyegető árvíz elől. Egy korszerűen felszerelt mélygarázsban biztonságban érezhetik magukat a Mercedesek, de a gazdáik is nyugodtan hajthatják álomra fejüket, nem kell tartaniuk attól, hogy kedvencüket az utcai parkolóban a tolvajok feltörik, a huligánok pedig felgyújtják.
Székvárosunkban sok parkolóhelyet kijelöltek, van már szinte minden trafik előtt, park viszont meglehetősen kevés virágzik itten. Három terjedelmesebb, s néhány kisebb. A legszebb talán a Futaki úti. Egyik kedves újdonsága, hogy újraélesztették csöppnyi díszmocsarát, ahonnan valamikor a fél várost betöltő békakoncert hangja csendült fel az alkonyati órákban, de most nem csak a díszmocsár virágzott fel benne újra, némi nádligettel, újra lakói is vannak, brekegőkkel. A parknak pedig mind több a látogatója, csodálója, élvezője.
Míg magam is lélekemelő és tüdőt tágító körsétát követek el rendben tartott útjain, Márai jut eszembe, mert ki más is juthatna ily gyönyörű környezetben s az íróról pedig, hogy alighanem ennek az idegenből származó szónak, a parknak, ő talált egy találó, szép kifejezést. Melyik is volt az?
Volt, motyogom magamban, mert mostanában már nem igen használják sem élő beszédben, sem versbe vagy prózába öntve.
Áradnak, zúgnak a fejemben a szavak, a kifejezések, miközben folyton emelkedik a Duna vízállása, de Márai parkjának a magyar neve sehogy se tud kikecmeregni az agytekervényeim alól. Ha agyonvernének, akkor se. Akkor meg már pláne nem.
S aztán hirtelen mégis ! Megvan! Ez az! Hát a KÖZKERT!
Szép! Talán épp egy KÖZTÉR-i séta inspirálta erre a szóötletre az írót? Ha valóban ő írta le elsőnek. Mindenképpen használatra, megőrzésre érdemes. Különösen manapság, amidőn anyanyelvi parkolóhelyeinkről, köztereinkről, közkertjeinkből, anyanyelvünk virágoskertjéből, szívünkből s szánkból kihullanak, kiszorítják a gyüttment igék, jelzők és főnevek.
