Csütörtökön Putyin magához hívatta Orbánt. Ezzel a – kommunista idők viszonyaira utaló – tendenciózus címmel jelent meg az ellenzéki sajtóban a múlt heti találkozóról szóló hír. A megbeszélésen a paksi atomerőmű fölújítása és lehetséges bővítése, illetve a gázszerződés ügye voltak a központi kérdések. Ebből lett az idő előtt elinduló választási kampány heti sajtótémája.
Nyelvünk állítólag kedveli a hasonlatokkal élő, képi beszédet. Éppen ezért lefesteni kívánván – a szíve kötődéseiben, gondolkodásmódjában és érdekeiben – kettészakadt Magyarország médiumokra is kivetülő megosztottságát, lehet, hogy közelebb hozzuk megértésünkhöz a mai magyar valóságot, ha fogukat villogtató, fenyegetően morgó és ugató kutyákat látunk az adott újságok, rádiók és televíziók helyében, amelyek mindig valami odavetett koncon marakodnak.
Az e heti konc a Putyin–Orbán-találkozó volt. A kormányoldalon az ország elemi érdekeiről, az ellenzékin a magyar érdekek kiárusításáról beszéltek. Ebből is látszik, hogy a magyar–orosz kapcsolatok még mindig képesek fölborzolni a kedélyeket. A magyarok orosz-komplexusa nem halványul. A kis népek történelmi emlékekből táplálkozó önértékelési zavara ez az őket hatalmi túlsúlyukkal fenyegető nagy népekkel szemben, ami hol meghunyászkodó, szolgai önlemondásra, hol önvédésnek hitt, dacos-betyáros vagdalkozásra késztet.
Történelmi nézőpontból látva a magyar–orosz kapcsolatok többnyire csak a fegyverek „párbeszédét” jelentették: a kardok csattogását, a nyilak süvöltését, az ágyúk dörgését. Ha hinni lehet a névtelen jegyzőnek, akkor az első ilyen „kapcsolatfelvétel” még útban a Kárpát-medence felé történt, amikor a dicső szittya utódok – a szerző így ír róluk a Gesta Hungarorumban – Kijev mellett csúfosan megfutamították az ellenük vonuló oroszokat és kunokat. Anonymus, úgy tűnik, ebben az esetben is egy későbbi történelmi helyzetet, illetve eseményt vetített vissza a múltba, s ehhez a 11. század végétől a 13. század elejéig tartó időszak nyújthatta a nyersanyagot, amikor a magyar királyság folyamatosan beavatkozott az orosz fejedelemségek közötti viszálykodásba. Ekkor az erőfölény még a magyarok oldalán állt. Ezután a mongolok három évszázadra letörlik az orosz államalakulatokat az európai történelem színpadáról. IV. (Rettegett) Iván cár idejében azonban már azzal fenyeget Moszkva, hogy a németekkel fölosztják maguk között Lengyelországot. Ez két évszázaddal később meg is történik, de hogy ekkor még nem mehetett végbe, abban központi szerepet játszott Báthory István erdélyi fejedelem, lengyel–litván király, aki magyar hajdúkkal, székelyekkel, lengyel és német zsoldosokkal három hadjáratban tönkreverte az okkal rettegett cár katonaságát.
Eddig tart a hadi sikerek krónikája, amit a balsikerek sorozata követ. II. Rákóczi Ferenc hiába remélt támogatást az oroszokat nagyhatalommá tevő Nagy Péter cártól a Habsburgok ellen, Ferenc József osztrák császárnak ellenben nem kellett csalatkoznia I. Miklós cárban 1849-ben, s a közel kétszázezres orosz intervenciós hadsereg el is döntötte a szabadságharc sorsát. Következett az I. világháború, amelynek egyik legvéresebb hadszíntere a keleti front volt, majd a magyar hadtörténelem legnagyobb veresége, a doni katasztrófa a második világégés során és két év múlva Magyarország orosz megszállása nemcsak katonai, hanem ideológiai szinten is, végül pedig az ’56-os forradalom vérbefojtása.
Csupa-csupa nyomasztó emlék! Csoda hát, hogy ellenszenv él sok magyarban, ha az oroszokról hall? Az sem lephet meg senkit, hogy gyakran az önértékelési zavar jeleit is fölfedezhetjük a velük kapcsolatos megnyilatkozásokban, mint legutóbb a Putyin–Orbán-találkozó médiavisszhangjában.
Oroszországnak a földgömb negyedét betöltő nagysága miatt ostobaság volna kisebbrendűségi érzésbe esnünk. Hasonlóan népes, birodalmat építő nemzetté csak akkor válhattunk volna, ha őseink annak idején ottmaradtak volna valahol az Ural európai oldalán, vagy ha lovaikat odahagyva Britanniába hajóztak volna. Európa közepén, ahol Kelet és Nyugat nyomása alatt összeszorul a tér, lehetetlen százmilliós néppé válni. Az igazi nagyság azonban nem ebben van, hanem az emberi, szellemi teljesítményben, s ebben a magyarok sem kisebbek bármelyik másik népnél.
